Ennek az egyébként isteni lecsónak egy újabb kiló mínuszt köszönhettem egy több hónapig húzódó betegség végén. Kati néni, az anyósom jót akart, sőt, jót is főzött, csak ő is, én is rosszul mértük fel a helyzetet.

Nem csak a betegség miatt fogytam, tényleg nem is nagyon vágytam semmire, alig ettem bármit is. És eltelt a nyár úgy, hogy nem ettem lecsót – ez azért felháborított. És már gyógyultam is, szóval, mikor Kati néni a kórházba látogatva sokadszor kérdezte meg, hogy mit ennék, szívesen megfőzi, sok „köszönöm, tényleg nem vágyom semmire” után azt feleltem: „egy kis lecsónak nagyon örülnék”. És tényleg nagyon örültem, mikor anyósom legközelebb megérkezett a gyönyörű, illatos, tűzpiros lecsóval – újságpapírral bőven körbecsomagolt befőttesüvegben hozta, még forró volt.

Pista, anyósom férje nagyon szeretett enni – nem akármit, persze. A „valódi”, komoly dolgokat szerette, a kockás abroszos éttermek ételeit. Például pörköltet, szép, egybefüggő, élénkpiros zsírréteggel a tetején… Húslevest (abból a benne főtt húst külön, kicsit megsózva, megpaprikázva), sült húst rezgő zsírréteggel, zsírban pirított krumplit hozzá… Ezért is találtuk családilag viccesnek, mikor Kati néni tálaláskor azt mondta, és gyakran mondta: ne haragudjatok, de Pista nem ehet mást. Hogy mire gondolt, az nem derült ki. Pista talán azért is szerette ezeket az ételeket, mert a 49-es államosításokig egy sikeres kisvendéglője volt, ezzel a klasszikus kínálattal. Vagy fordítva, azért nyitott ilyent, mert szerette a saját kocsmája főztjét enni? Meg kellett volna kérdezzem tőle. Mint ahogy sajnos azt se tudom, hogy anyósom szerette-e az ilyen kosztot, vagy csak a férje iránti, igazán elkötelezett, mély szeretetéből, elismerésére vágyva főzött így.

A kinyitott üvegből isteni illat áradt, szinte megszédültem tőle: nem kolbász volt benne, hanem kis füstöltcsülök-kockák. Anyósom lecsója, mint akkor megtudtam, Pista ízlése és gusztusa szerint úgy indult, hogy először füstölt csülökből készíteni kellett egy jó, sűrű szaftú pörköltet – ez volt az alap, aztán kezdődhetett a lecsó. Nem lecsós pörkölt, hanem pörköltes, sőt füstöltcsülök-pörköltes lecsó volt az üvegben. Hú, ez nagyon jól hangzik, ilyent csinálok majd! – és nekifogtam az evésnek.

Arra nem emlékszem, hogy – két, két és fél hónapi alig-evés után, elszokva a komoly ételektől – mikor, hány villányi isteni lecsó után jöttem rá, hogy ez nem lesz így rendben. Hamar, de nem elég hamar. Bánatosan és mentegetőzve, de leálltam. A lecsó további sorsára nem emlékszem, Kati néni alighanem hazavitte Pistának. Egy biztos, én egy darabig megint nem vágytam enni, egyáltalán, semmit. És még mindig tartozom magamnak (és a családomnak) a füstölt csülkös lecsóval. De ezen a nyáron isten bizony megfőzöm!


Fotó (amely nem füstölcsülök-pörköltes lecsót ábrázol, hanem egy másikat): Gáspár Zsuzsa | Utómunkák: Köböl Vera.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel