Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #18 – Ki gazdag, avagy az angol fajansz étkészlet meséje
Valamikor a múlt század (mit század? – ezred!) 70-es éveiben nem volt pénzünk. Szegénynek nem mondanám magunkat: szegénynek lenni reménytelen, kilátástalan dolog. Nekünk egyszerűen csak nem volt pénzünk. Nem örültünk neki, de nem vettük nagyon a szívünkre, nem emlékszem, hogy különösebben foglalkoztunk volna vele. A barátaink sem kerestek jobban, szóval nem különböztünk (ebben sem) egymástól.
Ennek megfelelően a férjemnek és nekem nem volt „külön pénzünk”, se dugi, se másmilyen: fizetéskor, vagy ha valamelyikünk másképp pénzhez jutott, az egészet betettük egy dobozba, és abból gazdálkodtunk. Amikor ajándékot akartunk venni egymásnak, megállapodtunk benne, hogy mennyit lehet rá költeni, és kész. Azért tudott ez nem egyszerű lenni, például karácsonykor. Akkor a gyereknek olyant akartunk venni, aminek igazán örül, az étel is – mégiscsak! – valamivel többe került, mint más időkben.
Egy ilyen karácsony előtt jártam a várost, táskámban az elkölthető pénzzel, fejemben a kattogó számológéppel, hogy ha Péternek ezt, és Annának meg azt, akkor az annyi mint… nem, ez nem jön ki. Szóval, ha nem is vettük/vettem nagyon a szívemre, különösebben feldobott sem voltam, egyre fáradtabban és egyre kedvetlenebbül mászkáltam, eredmény nélkül. A város másmilyen volt, mint manapság: az ember nagyjából egy adott területet járt be, és az azon belüli boltokban nézett körül. Így aztán nem volt meglepő, hogy az egyre csüggedtebb körjárat közben összefutottam az egyik barátunk feleségével.
Azzal az egyetlennel, aki – szemben a többivel – tisztességesen keresett, gyerekorvos volt. Ők akkoriban másfajta életet élhettek, mint mi. Együtt mentünk tovább, P. is karácsonyi ajándékra vadászott. Viszonylag új dolog volt akkoriban a „butik” – egy olyanba is betértünk együtt. Nézegettük a ruhákat, blúzokat, ami engem illet, színtiszta érdekmentes kíváncsiságból: szóba sem jött, hogy vegyek magamnak bármit is. P.-nek azonban megtetszett egy blúz, igaza volt, jó kis blúz volt, meg is vette magának. Elhűlve néztem, irigység nélkül, csak majdnem meghökkenve: karácsony előtt, saját magára tud költeni, és nem olyasmire, ami „kell”, azaz ajándékra vagy életre, hanem ami megtetszett…?? És levontam magamban a következtetést: ez, ilyen a gazdagság.
Nagyon sok év múlva, életemben először, olyan fizetésem volt, ami kitartott másodikától másodikáig. El voltam ragadtatva. A 90-es évek elején jártunk, a város is folyamatosan változott, sok-sok évtized mozdulatlansága szűnt meg. Addig a hentes az Alagút utca sarkán volt, a zöldséges a Mészáros utcában, ruhát is meghatározott helyeken keresett az ember, a boltok az örökkévalóságban működtek, legalábbis úgy tűnt. Azokban az években viszont hirtelen új boltok, kávézók, éttermek nyíltak, mások bezártak, tönkrementek, megváltoztak. Ez is nagyon tetszett, egy darabig még a lepusztulás is, mert a változást, az élő várost láttam benne.
A valahai Úttörő Áruház, szegény, szintén az utolsókat rúgta. Nem lett volna szabad lebontani, de akkor még nem tudtam, hogy ez vár rá. Elég furcsa hely volt egy ideig, épp azon a karácsonyon is, amelyikről szó van: a földszintjét ideiglenes falakkal sok kis boltocskává alakították. Volt ott minden, a gagyitól a szépig-jóig, köztük sok olyasmi, amit előtte nem is nagyon lehetett kapni. És pénzem is volt. Az én felfogásom szerint sok pénzem. A kiadó, ahol dolgoztam, különösen jó, sikeres évet zárt: megkaptuk a fizetésünket, kaptunk 13. havit (ez is új nyelvi fordulat és dolog volt!), sőt!, még prémiumot is osztottak. Szóval laza hangulatban, laza léptekkel jártam a várost. Benne az Úttörő Áruház kuckóit.
Mély, alig leküzdhető vonzalom élt, él bennem a finom fajansz iránt – főleg az angol vonz, de a francia és a német is. Az egyik falakkal lehatárolt „boltban” sok minden más mellett angol fajansz étkészleteket is árultak: egy-egy dobozban négyszemélyes készlet volt, fehér alapon kék szegélymintával: mélytányér, lapostányér, desszerttányér, meg csésze, aljjal. Apám feleségének meggyőződése volt, hogy a megfelelő étkészlet tízszemélyes: a hatszemélyesből, mondta, ha eltörik egy, már jóformán nem lehet teríteni, a tizenkét személyes túlzás, a tíz a helyes. Nem sok mindenben hallgattam a véleményére, de ez meggyőző volt. Szóval vettem két dobozzal: nyolc lett mindenből. Nem tíz, na jó, de mégis. És három doboz már tizenkettő lett volna.
Boldog voltam, feldobott. Már a döntés közben (ezt megveszem! és két dobozzal veszek!) eszembe jutott P. és az a régi karácsony. Tudtam, hogy mi történik: karácsony előtt vagyunk, és én épp magamnak veszek valamit, csak úgy, mert megtetszett, mert szeretnék olyant. Gazdag vagyok.
Utószó. Már csak a lapostányérokból van nyolc, törős vagyok. Sokszor eszembe jut, mégiscsak három dobozzal kellett volna venni, akármit is mondott apám felesége.
A nyitóképen a szóban forgó étkészletből látható két tányér; fotó: Köböl Vera | A másik képen az Úttörő Áruház, egy kicsit korábban, 1973-ban (fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Városrendezési és Építészeti Osztályának fényképei).
