Gulyás Dénes: Lenszkij, kagyló és Fernet-Branca

Barcelona, Gran Teatre del Liceu, Anyegin. Én mint heves és szomorú Lenszkij. Spanyolos munkarend, majd holnap próbálunk, mondták gyakran, most menjünk kávézni.

Próba helyett séták, La Rambla, Picasso, Sagrada Família, kikötő, piac, sajtok, gyümölcsök, Jamon Iberico, Serrano és társai. Megéheztem. Dönthettem volna a paella mellett is, ott rotyogtak az éttermek előtt óriási lapos serpenyőkben, paella valenciana, nyúlból, csirkéből, sáfránnyal; de nem. Figyeltem egy darabig a hangos fiatal srácokat, lányokat is, akik szinte ordítva társalogtak az asztalnál, félrecsapott baseballsapkával a fejükön, amerikai dialektusban, és hamburgert majszoltak, a La Ramblától száz méterre. Eljönnek ide Barcelonába, s ahelyett, hogy akár kalandvágyból, de mégis helyi ételeket kóstolnának, hamburgert esznek ketchuppal és sült krumplival! Na, majd én megmutatom, hogy mindig ki kell próbálni a helyi specialitásokat. S ha ilyen közel a tenger, akkor minden, ami onnan kerül az asztalra, nyilván csak friss lehet, így én bizony annak gyümölcseiből választok majd.

Különös vonzalom él bennem a tenger adta finomságok iránt. Bárhol jártam a világban, ha tenger mosta az ország partjait, biztosan végigettem, amit az időmbe szorított lehetőségek és éttermek kínáltak. (Még a szakszerűtlen bontás és pucolás esetén halálos mérgezést ígérő fugut is kipróbáltam, mert ellenállhatatlanul borította be vékonyra szelve a tálat, s mert a vendéglátóm kérlelhetetlen határozottsággal látott neki.) Így nem csoda, hogy tizenöt perccel később nagy kupac kagyló gőzölgött egy tálban az asztalomon; mellé – gyalázat, de – vörösbort ittam, Rioja vidékéről.

Péntek lévén, az előttem álló szabad barcelonai hétvége örömére – próbálnom csak hétfőn délután kellett – lassan, minden percet és falatot kiélvezve, fehér kendővel az állam alatt nekiláttam a nagy kupac kagylónak. Kézzel nyitottam a páncélját, s mikor titkát a kagyló félénk ellenkezés után felfedte, mintha a tenger illatának, aromájának minden izgalmával vegyült volna a tányérom fölött. Tudom, hogy nem illik tunkolni, körül is néztem, látja-e valaki, hogy erre vetemedem, de a második tunkolásnál már nem figyeltem az esetleges megbotránkozókra. Később megnyugodva láttam, hogy nem egyedül voltam ezzel így.

Egyetlen kagyló volt az utolsók között, amely nem félénken, inkább könnyedén fedte fel titkát, s az a bizonyos aroma is mintha fáradtabb, jelentéktelenebb, feledhetőbb lett volna… A végén mindenesetre még valamilyen süteménnyel is kényeztettem magam, s a fizetés után jóleső sétára indultam a La Rambla fái alatt.

Jól is esett a séta egészen a második utcáig, amikor a gyomrom mintha feljebb költözött volna pár centivel, aztán ott is maradt. Elhessegettem a gondolatot, ami hirtelen rám telepedett. Még egy sarok, még egy költözés, még pár centivel feljebb. Ekkor valahol a kisagyam környékén bevillant egy pár évvel korábbi történet arról a kedves kollégámról, akit egy tál kagyló elfogyasztása után egy hétig kórházban ápoltak. Egy tál kagyló, egy hét kórház? Ajaj! Lehet, hogy mégis hamburgert kellett volna ennem ketchuppal és sült krumplival? (Ahhoz viszont a kóla illik, amit, mondhatni, utálok.) Végül arra jutottam, nincs más választásom, mint ráhagyatkozni a legendára, amely a híres olasz gyomorkeserűt, a Fernet-Brancát lengi körül. Gyorsan be a legközelebbi bárba!

Fernet-Branca por favor – mondtam, s szinte még töltötte a csapos a nedűt a pohárba, mikor kitéptem a kezéből, s egy hajtásra megittam. Más (mász), azaz többet – mondtam azonnal, pedig az első még le sem ért. Hmm, dünnyögte a csapos, s ismét teletöltötte a poharamat. Ez is csak úgy járt, mint az első. Más, azaz többet – folytattam szemrebbenés nélkül. Érkezett is a harmadik pohár, amit a csapos hangos „bravó” kiáltása kísért. Rövid ideig szédelegtem még a pultnál, mire a csapos megkérdezte: Más? Így csúszott le négy Fernet-Branca – alig három perc alatt.

Röviddel később a gyomrom a manzárdból visszaköltözött a földszintre, és onnan már nem mozdult. Azóta bízom a Fernet-Brancában.


Illusztráció: Pixabay.

Vélemény, hozzászólás?