Noth Zsuzsánna: Egy konyhatündér emlékiratai #10 – Rádli

Nagymama kredencének kifosztásakor kezembe akadt egy nagyon míves rádli. Na nem mintha a szülői házból elköltözésem óta gyúrtam volna legalább egyszer derelyének való tésztát, inkább arról volt szó, hogy annak a gondosan elkészített eszköznek nem tudtam ellenállni. Sárgarézből van kialakítva a recézett szélű kereke és az azt tartó kar. Ez egy metszett bambuszágba lett csúsztatva, és rátekercselt vastag damillal van ráerősítve. Olyan stabilan áll a forgó rész a csomós végű bambuszágban, hogy a mennykő sem tudná belőle kirobbantani.

Addig-addig rakosgattam a fiókban ide-oda a kecses kis szerszámot, míg kedvet kaptam a barátfüle készítéséhez. Liszt és szilvalekvár van a spájzban, ha a kicsi elalszik, meggyúrom, és az ebéd utáni csendes pihenő alatt kifőzöm.

Föltettem a vadonatúj gyúródeszkámat az étkezőasztalra és nekirugaszkodtam. Meggyúrtam, rápötyögtettem a lekvárt, ráhelyeztem a fedőlapot, majd nagymama csinos kis rádlijával kiszaggattam a tésztát. A szétvágott derelyéket azonban már nem tudtam összenyomkodva lezárni és kifőzni, mert kitört a gyerekszobában a botrány. Keservesen bömbölt egész délután a gyerek, befutkároztam hozzá, próbáltam ezzel-azzal lecsitítani, de amit nagyon akar az ember, általában sosem sikeredik.

Időközben a tészta kiszáradt, berepedezett, csak kínkeservvel tudtam összenyomkodni a derelyék széleit. Amint beledobáltam a zubogó vízbe, szétváltak, kifőtt a lekvár, szürkéslilára festve a vizet. Úgy lebegtek benne a cakkos szélű derelyék, mint barlangi félhomályban a denevérek.