Noth Zsuzsánna: Egy konyhatündér emlékiratai #12 – Szecska

Amikor tűzszerész apám leszerelt, a Lajos utcában a MÉH átvevő telepen helyezkedett el. Annyira szívébe lopta magát egy szecskavágó, hogy egyik este hazacipelte azt a nagy rozsdás monstrumot. Kelepelt vele anyám: Mi a csudának kell a lomokat szaporítani, nincs elég a háznál? Ha jól körülnézünk, nincsenek a házban barmok. Kinek akarsz szecskát vágni? Átvitt értelemben lehetne baromnak nevezni néhány szomszédot, de szecskát egyik sem eszik.

Hiába pörölt, apám nem vitte vissza a telepre. A bátyámnak nagyon piszkálta a csőrét, hogy miképpen működik egy ilyen gépezet. Felerősítette a hokedlire, a szája alá helyeztük a lavórt, teleszedtük a mosófazekat vadszőlőlevéllel, boldogan szecskáztunk felváltva. Még most is emlékszem arra a fanyar illatra. Ha megtelt a lavór, kivittük, és ráborítottuk a tartalmát a szemétdombra. Igazán nem ártottunk ezzel a játékunkkal senkinek. Vadszőlő annyi volt az ötven méteres kőkerítésen, mint a nyű. Minden délután szedtük, hordtuk, daráltuk, olyan jól eljátszottunk vele, hogy anyánk is megbékélt. Nem morgott többet a gépcsikorgás és a felfordulás végett.

A határok megnyitásakor apánk a haverjaival együtt meglépett, és nem hozott többet haza a MÉH átvevőhelyről ilyen klassz játékszereket.

Vélemény, hozzászólás?