Petrőczi Éva: Az ember és a szőlő párbeszéde

Bár debütáló regény a Daily Mail, a Daily Mirror és a Sun című rangos brit lapok olvasói számára rég ismerős fiatal újságírónő, Ruth Kelly műve, máris sikerkönyv, a szó legjobb értelmében. A divatos Provence-regények áradatában nem vész el, inkább kiemelkedik közülük, s igazán megérdemelte az eddigi öt fordítást. Hogy miért? Nem csupán az igazán Franciaországban otthonos, „hivatalos” szülőföldjén sok lelki sérülést szenvedett Ava története, nem a „gyógyító mediterrán légkör” séma az, ami magával ragad bennünket. Sokkal inkább az emberi világ – ezúttal egy törékeny asszonyember – és a szőlő, a bor, első renden egy különleges rozéfajta párbeszéde ez. Amelyet végigolvasva mi magunk is gyógyulgatni kezdünk a negyed évig tartó bezártság után.

Bevallom, bár semmiféle hivatalos borászati végzettségem nincs, s inni is csak nagyon mértékkel és nagyon kvalitásos borokat szoktam, a téma nagyon közelről érint. Egyik apai dédapám, a legidősebb Ludwig Károly neves pécsi borász és borkereskedő volt, az illatos-zamatos „cirfandli” (hivatalos nevén: Zinfandel) pécsi meghonosítója, aki az első világháborút követő gazdasági pangás idején szó szerint belehalt szeretett szőlőskertje elvesztésébe! Ezt a regényt ő igazán szerette és értékelte volna. Épp úgy, mint fia, nagyapám, az ifjabbik Ludwig Károly, aki ismert és elismert Bauhaus-építész lett ugyan, de minden szabad pillanatát kis donátusi „szöllejében” (ahogy a régi pécsiek mondták) töltötte. Itt én is gyakran segédkeztem neki, s bizony-bizony nem ritkán arra lettem figyelmes, hogy beszélget az érésnek indult szőlőszemekkel. Nevezhető ez akár pszichoterápiának, de a legnemesebb fajtából!

Érdemes felidéznünk a Provence-ban vakációzó kislány-Ava – a főszereplő – első, még óvodás korában kapott „önológiai”, azaz bortudományi leckéjét: „– Ezek itt – nagyapa a tőkék sorai felé intett –, a szőlőm szíve. Ezek a legöregebb tőkék. És tudod, hogy ez mit jelent? Ava a fejét rázta. – Azt jelenti, hogy ők a legerősebbek. A gyökerük már olyan mélyre bújt a terroir alá, hogy azokat a tápanyagokat is elérik, amelyeket más szőlőtőkék nem. Nagyapa, halkan nyögve az erőfeszítés miatt, letérdelt… Très forte, nagyon erős – motyogta, miközben óvatosan megrázta a növényt. – Magukba szívják az ásványi anyagokat, és így halad bennük felfelé. – Végighúzta a mutatóujját a törzsön felfelé. – Aztán itt. – Ava lenyűgözve figyelte, ahogy ujjával kirajzolja az utat a gyümölcsökig. A nagyapja leszakított egy újabb szőlőszemet, mire a tőke megrázkódott, majd ruganyosan visszaállt az eredeti helyzetébe. – És ha megérik, olyan tökéletes ízt ad a rozénak, hogy nincs szőlő, ami a nyomába érhetne.”

Az angliai életétől, összevissza hazudozó férjétől, s részben egyetlen, sokáig egyoldalúan és igazságtalanul apa-párti gyermekétől – önhibáján kívül – elszakadóban Ava harminc évvel később megörökli nagyapja méltán nagyhírű, de ekkorra már lepusztult borgazdaságát. Először – ahogyan minden angolnak – neki is a helyi pék- és cukrászsütemények íze segít meg- illetve visszahonosodni: „Valójában épp bagettre olvasztott brie sajtról ábrándozott, amikor valahonnan frissen sült kenyér illata csapta meg az orrát. Felnézve látta, hogy egy boulangerie előtt áll, amelynek kirakata telis-tele van nagyszerű francia finomságokkal. Vaníliás-gyümölcsös torta, csokoládés képviselőfánk és egy epres-tejszínes csoda, amelynek láttán azonnal megkordult a gyomra, és követelte, hogy Ava haladéktalanul térjen be oda, és azon melegében kóstoljon meg mindent.”

Az igazi, a nagybetűs Gyógyulás azonban akkor következik be, amikor az asszony belefog a majdnem-lehetetlenbe: íz-minta és szakszerű leírások nélkül újraalkotni nagyapja híres rozéját, amelynek „bor-őséből” a legenda szerint még a Szentföldre induló zarándokok is kortyolgattak… A kezdet, természetesen, siralmas: „Nix. Semmi. Egyetlen poros, régi palack sem, a régi idők emlékezetére. A pince teljesen elhagyatott volt… De hol lehet a bor? A nagyapja mindet elfogyasztotta volna? …bár Ava nem volt éppen szakértője a témának, sejtette, hogy addigra a szőlőtőkék is túl rossz állapotban voltak ahhoz, hogy érdemes legyen szüretet tartani… Ami pedig a legfontosabb: ugyan hogyan tudná újraalkotni a nagyapja híres rozéját, ha nincs a kezében hozzá semmiféle minta, amelyből kiindulhatna?”

A helyzetet súlyosbítja az is, hogy a birtokot – luxus apartman telkek sorává silányítva a korábbi szőlőskertet – mindenáron meg akarja szerezni egy helyi maffiózó és bandája, akik a szőlővel köszönőviszonyban sincsenek. Ám Provence nem azért Provence, hogy szűkölködjünk a csodákban. Nagyapja két, az örökösnőhöz ugyancsak hűséges, családtag-rangú alkalmazottja, s egy híres, idős önológus, a Párizsban élő „bortudor”, Jean-Marc, továbbá három árva palack mégis előkerült nagyapai rozé-minta megmentik a helyzetet, a szőlőskertet és Avát is. Közben számos kalandban, bűn- és szerelemügyi közjátékban lehet részünk, a lényeg azonban mégis a szőlő és az ember, Isten teremtett világa, azaz a természet, és az ember örök párbeszéde. Továbbá az a nem-halványuló és megrázóan szép, harminc évnyi kényszer-távollét alatt sem halkuló nagyapa-unoka párbeszéd, amely az asszonyt méltóvá tehette erre a hatalmas feladatra.

A regényt – ez csak javaslat – érdemes egy pohárka rozé, vagy más személyes bor-kedvenc társaságában, lassan ízlelgetve olvasni. Most különösen, amikor sokan részben a növények világának köszönhetjük, hogy ép ésszel át tudtuk vészelni 2020 nehéz tavaszát. Jómagam például – ha már az én nagyapám dédelgetett donátusi szőlőskertje rég idegen kézre került –, legalább sok cserépből álló aloe vera ültetvényemnek!


Ruth Kelly: Szőlőskert Provence-ban; fordította Lévai Márta | 21. Század Kiadó, 2020; 368 oldal, 3990 forint | Nyitóillusztráció: Pixabay.

Vélemény, hozzászólás?