Petrőczi Éva: Az ízek gyógyítanak, avagy a főzés mint terápia

Az utóbbi, nem könnyű hónapok megerősítették bennem mindazt, amit évtizedek óta vallok és gyakorlok: hogy a konyha nem kínzókamra, nem a nőknek kitalált külön „gályapad”, hanem, bizony mondom: menedékvár. Eszembe jut erről egy velem készült, még nagyon korai rádióriport, amikor a nagyszerű Szabó Évának, a Rádiósok Rádiósának és nem mellesleg kiváló költőnek arról beszéltem, mit jelent számomra – sok egyéb finomság mellett – egy almás pite elkészítése. Bizalmat az anyagokban, saját tartalék erőim felszabadítását, gáncsok nélküli örömet, és a sikerélmény nagyon tiszta formáját…

Ugyanez érződik a General Press gondozásában megjelent két megmenekülési történetben. A 2019-ben napvilágot látott, mindmáig nagyon népszerű Családi recept egyszerre háborús és szerelmi dráma. Ebben a többgenerációs cselekményben kulcsfontosságúak az ízek a főszereplők – egy napjainkra már kilencven éves, de nagyon mozgékony és élettel teli nagymama, „micimackós” becenevén Kanga, igazi nevén Jilly, valamint főzőművész unokája, Laura – élettörténetében. Az előbbit egy kettős háborús sokk (szülei bombatámadás okozta halála és hirtelen háborús szerelme/terhessége) karmaiból mentik ki az ízek, illetve az íz-alkotások kihívása. A negyvenes éveiben járó Laura pedig férje szerelmi árulásából és az egyetemre kerülő lánya távozása miatti „üres fészek szindrómából” tud felgyógyulni, amikor sorra alkotja nagymamája második világháborús receptkönyvének találékony remekeit. Amelyből a pompás lekvárok és chutney-k egyben megalapozzák új egzisztenciájának, egy remek miniatűr házi kisüzemnek/kereskedelemnek az alapjait is! A két idősíkon zajló, mozgalmas és jóízű regény különlegessége a Függelék, a szerző kis receptkönyve, amelyben saját családjának hagyományos finomságait, köztük a szódás kenyeret és a csíkos kekszes desszertet mutatja be. Közülük csaknem mindet kipróbáltam – pompásak!

Most mégsem süti- vagy lekvárreceptet idézek, hanem azt a nagyon anyás és anyai jelenetet, amikor Laura egy különleges vacsorával búcsúztatja el egyetemre készülő egy szem lányát, Willowt. A szövegrészlet jól érzékelteti, hogy a főzés-sütés nem csak sikeres búfelejtő terápia, hanem egyszersmind az érzelmek kifejezésének egyik hatásos módja is. De, anya- és nagymamatársak, figyelem: az utódok túletetése szigorúan tilos!

„Willow nachost kért a búcsúvacsorájára, de Laura egyszerűen képtelen volt rá, hogy úgy tegyen, mint a legtöbb normális ember, aki ez esetben letett volna egy tál csilit az asztalra, hogy mindenki szolgálja ki magát. Ehelyett a lánya indulása előtti utolsó napon, este öt órakor egy jókora lábas gőzölgött a vörösen izzó, régimódi AGA tűzhelyen [a brit főzési áldozatok hagyományos oltárán – P. É.], és a konyhát belengte a kömény, a fahéj és a csili illata. A konyhaasztalon reszelt sajttal, tejföllel, guacamoléval, jalapeño paprikával, csípős babbal, finomra vágott korianderrel és grillezett kukoricás salsával teli tálak sorakoztak. A zöldcitromszeletek csak arra vártak, hogy bekerüljenek a söröspalackokba… Laura szeretett minden ilyen alkalomból nagy felhajtást csinálni, de ezúttal még önmagán is túltett, hogy elfoglalja magát és ne gondoljon arra a napra, amelytől egész életében a legjobban tartott. márpedig volt már néhány ilyenben része. Egy pillanatra megállt a csendes konyhában. Ez volt az ő birodalma, itt kapta és adta a szeretetet.”

A nemrég, 2020 késő tavaszán megjelent Epervidék több szempontból közeli rokona a Családi recept című könyvnek. Annak ellenére, hogy itt nem Angliában járunk, hanem egy, már a hatvanas éveit taposó, egymástól évtizedekre elszakadt, félreértésekbe gabalyodott, makacs természetű egykori amerikai jegyespárral, Vickie Brownnal és Slade Wilderrel ismerkedhetünk meg. Őket hozza össze egy „kantinosnőt”, akarom mondani, tábori szakácsot kereső álláshirdetés.

Vickie először a bosszúállás szándékával vállalja el ezt a munkát, a távoli Epervidéken, az oregoni Mystic Creekben. Erre a szerelem-megújító, vadregényes helyszínre utal a regény gyönyörű, erdei szamócás címlapja, Kiss Gergely remek, a keserédes szerelem témájára az olvasókat találékonyan ráhangoló borítóterve. Amelyről természetesen eszünkbe juthat egy klasszikus világsláger, a Strawberry Fields Forever. Nekem pedig, jó harmincöt éves örök és ráadásul családi epermező-kalandként egy felejthetetlen túrázás és végtelen szamócaszedés, a Sárospatak melletti Aranyos völgyben. Ezt a gyümölcsszüretet természetesen még aznap este – barátainktól kapott kölcsön-edényekben – hosszas és gondos szamócalekvár-főzés követte.

Visszatérve a regényre: Vickie és Slade „összemelegedésének” katalizátora ebben a történetben nem csupán az asszony kiváló tábori főztje (kivétel: a kényes gyomrú, jómódú vadászoknak – időhiány miatt – első este feltálalt óriási csilis babkonzerv), hanem egy nagyon torkos és rendhagyóan szőke sörényű feketemedve, a bocs-újszülöttként évekkel korábban csapdában megsérült Négy Lábujj hűséges falánksága. „Aki” literszám szopogatja – bár rég felnőtt óriásmedve már – az amerikai ízvilág egyik alapvető táplálékát, a ketchupot. De gustibus non est disputandum – szabadon: az ízlésről ne nyissunk vitát, különösen azért, mert jómagam elfogultan, ámde nyíltan ki nem állhatom ezt a gyakran túlcukrozott, piros löttyöt. Elvégre az fényévekre van a szamóca tiszta és minden formában hódító ízeitől.

Mondanom sem kell(ene) ezek után, hogy a korosodó ifjú pár még az esküvője napján is közös kosztosára és hűséges barátjára, a ketchuprajongó mackóra gondol.

„Az a szeretet, amit egymás iránt éreztünk, mindenkire hatással van, aki körülöttünk él. Ezt sosem veszítettük el, Slade, még azokban az években sem, amiket egymástól távol töltöttünk, amikor azt kívántam, hogy bár ne szeretnélek. Amikor lenézek oda, minden jelenlévő (az esküvői vendégek – P. É.) arcán látom a mi egymás iránti elköteleződésünk megerősítését. Megcsináltuk, Slade. Mi ketten. Olyan gyönyörű nap ez az esküvőnk megünneplésére!

A férfi Vickie feje búbján nyugtatta az állát…. – Vick? – Igen – kérdezte, érzelmektől kásás hangon. – Szerintem Nagy Lábujj már nem bír sokáig várni a ketchupjára. Ha nem sietünk le kimondani az igent, még megeszi a papot!”

Jókedv és elérzékenyülés, sebek és gyógyulások, keserűségek és jó ízek tárháza ez a két regény. Kellemes kóstolgatást és recept-kipróbálásokat hozzájuk.

Veronica Henry: Családi recept; fordította Pejkov Boján; General Press, Budapest, 2019; 360 oldal, 2990 forint | Catherine Anderson: Epervidék; fordította Fügedi Tímea; General Press, Budapest, 2020; 367 oldal, 3990 forint | Nyitóillusztráció: Pixabay.