B. Tomos Hajnal: Körtekompót csángósan
Gyermekkoromban volt a nagyanyámék háza előtt egy vénséges körtefa a Mária Lujza fajtából. Meglehetett az vagy száz éves is, mert nagyapám, amikor megvásárolta jövendőbeli családi fészkét, már javakorabeli, hatalmas koronájú fa volt. Nos, ez a körtefa úgy ontotta minden évben a nagy, lédús gyümölcsöket, hogy gyakran letört alattuk egy-egy ág. Lett is volna tartalék belőlük egész télre, ha a közeli gyár munkásai, meg a mindig éhesen kóválygó környékbeli gyerekek le nem verik még „vackor-korukban”. Nagyanyám sokszor karóra, seprűre menő közelharcot vívott velük, hogy valamicskét megmentsen „Isten adományából”. Aztán – ahogy mondani szokta – jutott is, maradt is. Rendszerint október elején minden évben elkészülhetett nagyanyám híres körtekompótja.
Engem, vagy öcsémet felmenesztett a fára, hogy egyenként szedjünk le minden körtét, és olyan óvatosan helyezzük a vállunkra csomózott zsákba, mintha tojások lennének. A hámozás meg a csumázás mindig az én dolgom volt. Kezembe adott egy régi fanyelű kést, melyet talán már az ő nagyanyja is koptatott annak idején, és rám parancsolt, hogy aztán olyan vékony legyen az a lehántott héj, mint a szivarpapír. (Köztünk maradjon a szó: nagyanyám híresen spórolós teremtés volt.) Ő addig előkészítette a füstölőt meg a sárga kénszalagokat, s mikor a szitában föléje tettük az első adag felcikkezett gyümölcsöt, már a harmadik szomszédban is tudták, hogy Sára néne ma készíti a híres körtekompótját.
De csak a kénezés után jött a munka legjava: hideg vízben addig kellett áztatni-öblögetni a szép sárgára preparált körtét, míg írmagja sem maradt a kén íze-bűzének. Akkor aztán kezelésbe vettük a borkányokat (azaz befőttesüvegeket), melyeket ugyancsak kénes füstöléssel, majd forró vízzel fertőtlenített. Innen már ment minden, mint a karikacsapás. Az üvegekbe helyezett körtére ráöntötte a forró cukorszirupot (persze, csak miután minden borkány alá hideg kést tett, hogy ne repedjenek meg), hamar „bekötöttük a szájukat” celofánnal, és reggelig az előmelegített kemencében dunsztoltuk. Nem kellett abba se ízesítő, de tartósítószer. Ha mi, gyermekek, rá nem járunk a ruhásszekrény tetejére menekített kompótra, talán két évig is elállt volna.
No, de van egy csattanója is a történetnek: ez a szép sárga, szemet-szájat ingerlő ínyencség nem is desszertnek, hanem savanyúságnak készült. A barcasági szászok példájára, nagyanyám sültek, disznótoros kolbászok-májasok mellé szokta feltálalni, akárcsak a savanykásra sikerített szilvakompótját. De utóbbiról talán majd máskor mesélek.
