Bojti András: Két Barack, a Paul és az András

Régóta festünk, filozofálunk, gondolkodunk együtt Paullal. Főiskolás korunkban, amikor épp zárva volt a kertje Aix-en-Provence-ban, két lánnyal bemásztunk Paul műteremkerítésén és beszívtuk a forró, kabócás cézanne-i, oldott atmoszférát. Itt van bennem ma is. Emlékszem, a romantikus ház falán volt egy 8 centiméter széles, 2 méter magas nyílás. Ott adta ki a nagyobb festményeit.

Azóta is együtt alkotunk, egymást korrigáljuk, izgulunk egymás „sikeréért”. Egyikünk sem akar a „leg…” lenni, csak valami belső motor hajt minket, hogy adjunk a korcsosuló világnak egy-egy kis szalmaszálat, pici reményt a jóra, azonosulásra alkalmas értékeket a túléléshez, újszerű térszemléletet a benne vanáshoz, oldott, derűs pillanatokat a Földön Levéshez.

Így esett meg a minap, hogy a hőségben, a gyönyörű sárga-fehérben ragyogó, kis felfújható medencémbe Paul is beugrott hűsölni. Mindketten szeretünk ilyenkor egy-egy gazdag koloritású barackot elfogyasztani. Most is ez történt. Egészen pontosan, felvilágosultan – a tudományon át értők kedvéért – az egyiket ő, a másikat éppen én. Előtte azonban még pár percig együtt voltak a későbbi áldozatok. Nem is bírtuk ki túl sokáig, hogy le ne fessük ezt a meghitt pillanatot. Paul a balt, én a jobbot dörgöltem vászonra.

Nem figyeltünk eléggé a pozíciónkra, így ő a jobb oldalról mindig átnyúlt az én orrom előtt, és én ugyanígy, fordítva. Ilyen átnyúlásokra már régebben is volt példa. Plusz még a rozé! Valahogy a poharak is ugyanezt tették. A végén az lett, hogy már nem tudjuk, mely barackot mely pohár festette.

És már sohasem tudjuk meg, mert a Sotheby’s horror áron eltávolította tőlünk. Mondtuk is utána, hogy azért ezek a barackok ugyan nem akartak a „legek” lenni, de van valami titkuk, mert nagyon tudnak élni.

2020.08.08. 4,46h Paul Cézanne & andrás bojti


Fotó: Bojti András.

Vélemény, hozzászólás?