Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #19 – A derült égből sárgabaracklekvár meséje
Befőzés. Gyerekkoromban ez a szó azt jelentette, hogy felfordult a konyha, a lakás, a ház. Bármi is volt a művelet tárgya – mert amit csak egyáltalán lehetett, azt befőztük –, nagymamámat egész napra lekötötte a dolog. Egy darabig úsztunk az alapanyagban, minden „olyan” volt; tetszett nekem, bevallom, az egyébként megkövetelt tisztaság időszakos hiánya.
Estére aztán elcsitult a világ, tiszták voltak a felületek, az edények, a befőzött dolog pedig a nagy ruháskosárban, pokrócok és párnák között „dunsztolódott”. Készült a dunsztos… mondatja velem most a hülye humorom, pedig dunsztosnak valamilyen okból csak a befőttet neveztük.
Nagymamám fejében megvoltak az ilyen napokra szánt ételek – olyasmik, amiket nagyon könnyű volt elkészíteni, esetleg előző napi maradékot ettünk. Ezt is szerettem, meg azt is, hogy tekerhettem a daráló vagy a quodlibet nyelét, egyáltalán, szerettem a megszokott rendtől és tisztaságtól eltérő felfordulást. Ami azt illeti: úgy is maradtam.
A befőzésről viszont az a kép rögzült bennem, hogy ez egy nagyon nehéz, nagyon fáradtságos, sok munkával és kosszal járó, egész napos, minden mást elsöprő eljárás. És mint korosztályom legtöbb tagjának, fiatal felnőtt koromban még véletlenül sem jutott eszembe ilyesmi. Én befőzni??? Mondjuk, elég hosszú ideig nem is kellett: a férjem nagymamája, akivel együtt laktunk, illetve anyósom, Kati néni mindent eltettek, amiről csak azt gondolták, hogy év közben szükség lehet rá, vagy hogy elkényeztetett unokájuk/fiuk örülne neki. A sárgabaracklekvár alapfelszerelés volt a férjem és a nagymamája háztartásában.
Közbevetőleg, hogy a sárgabaracklekvár jelentősége az életünkben kellőképpen kidomborodjék. Mikor összeházasodtunk, és én odaköltöztem hozzájuk a pici, kétszobás lakásba, az első reggel P. nagymamája kihívott a konyhába, és mintha a Szent Grál kincsét adná át (lássuk be, végső soron azt tette), megmutatta, milyen reggelit szeret kapni az ő unokája. Fonott kalácsból kb. másfél centi vastag szelet, megvajazva – na de rendesen, faltól falig, a vaj borítsa be a kalácsot egyenletesen, ott is, ahol már a héja van! –, arra teszi majd ő saját magának (mellesleg, mint aztán láttam, ugyancsak egyenletesen, faltól falig!) a sárgabaracklekvárt. Nem írom le, mit gondoltam, nem volt szép dolog.
Nyaranta a nagymama lement a Balatonra, egy Siófok közeli SZOT-üdülő konyháját vezette. Vagyis ilyenkor részint nyaralhattunk a Balatonnál, részint viszont miénk volt a lakás, kettesben lehettünk! Egy ilyen nyári napon, este fél hét körül, vagy még később, csöngettek. Az ajtóban anyósom állt, mellette jobbra-balra egy-egy hatalmas kosárban sárgabarack, mint kiderült, 40 kiló! Cukrotok van? – kérdezte –, mert ezt még ma be kell főzni. Meg sem tudtam szólalni, olyan abszurd volt az egész. Amúgy sem várta meg a választ, legyintett, sarkon fordult, és lement a közértbe cukorért. Közben P. elmesélte, hogy ez minden nyáron így van: míg a nagymama a Balatonon dolgozik, az alatt Kati néni teszi el nekik az épp eltennivalókat. A barackot pedig zárás után abból a közeli – a korszakban nagyon jónak számító – zöldség-gyümölcs boltból hozta, ahol dolgozott.
El nem tudtam képzelni, hogy hogyan lesz ebből még aznap alvás és lekvár. De nem volt idő gondolkodni, anyósom föltette a forrázáshoz szükséges vizet, mindent odakészített és nekifogott. Mert naná, hogy lehámozta a barackot. Beálltam segíteni, egyszerűen lehetetlennek láttam bármi mást tenni. P., aki a helyzetet viccesnek találta, visszavonult. Hámoztunk, én lassabban – forró volt az az átkozott barack! –, anyósom gyorsabban. És jól mulatott azon, ahogy én kapkodtam a kezem. Éjfélre járt, mire minden barack meghámozva, lecukrozva a megfelelő, hatalmas lábosban várta a főzést, a konyha meg – természetesen – rendezett és tiszta volt… Végem volt, mentem aludni.
Reggel 7-kor, mikor kitántorogtam kávét főzni, anyósom fitten, összeszedetten épp indult a boltba, dolgozni. A konyha sarkában álló két ruháskosárban az üvegekbe rakott lekvárok viszont már aludtak, párnák és takarók alatt. Kati néni 5-kor kelt, minden készen volt.
Valamelyik nap a barátnőm, amikor megtudta, hogy készülök 10 kiló barackot eltenni, azt mondta: hős vagy! Dehogyis – jutott eszembe az a régi történet. Azóta befőzök (na jó, nem mindent) – nem nagy ügy az! Sőt, hosszú évekig én is hámoztam a barackot, mert meg voltam róla győződve, hogy másképp nem jó. Ebben tévedtem, de a házi baracklekvárnak tényleg és egyáltalán nincs semmiféle konkurenciája.
Fotók: Köböl Vera.
