Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #20 – Gyerekkorom vasárnapi húsleveseinek meséje

Igazi klasszikus téma! – mondta a szerkesztő úr, mikor kérdésére elmondtam, hogy ezúttal anyósom vasárnapi húsleveséről próbálnék meg mesélni az Arnolfini Kantinban. Ezzel a mondattal azonban szellemek sorát szabadította ki a palackból – a tervezett mellett további húslevesek meséje, színe, illata áradt ki belőle: gyerekkorom vasárnapi húslevesei, a barátnőm családjának a tányéron snidlinggel megszórt húslevesei, és végül még a saját, hol sikerül, hol nem húsleveseim is előtolakodtak. Egy mesébe azért ez sok lenne, és a gyerekkori le is előzte a többit. A felnőttkoriak jöjjenek majd máskor.

A gyerekkori húsleveseknek legkevésbé az ízére vagy az illatára emlékszem, valójában abban sem vagyok biztos, hogy marha- vagy tyúkhúslevesek voltak-e. Valószínűleg hol ez, hol az. Csak egyben vagyok biztos: maceszgombóc volt bennük. Amire emlékszem, az az egésznek a légköre. A nyüzsgés, az egymás szavába vágás, az együttlét öröme és a hiányzók szüntelen emlegetése, gyerekként a menekülhetnék és a „biztonságban vagyok” melege.

Már az is magyarázatra szorul, jöttem most rá, hogy miért voltak ezek az ebédek vasárnapiak, hiszen nagymamám kóser háztartást vitt, pénteken barcheszt sütött, amikor bejött a szombat, gyertyát gyújtott. Szóval szombati ebéd kellett volna, hogy legyen – de nem az volt. Talán, gondolom most, kényszerből: szombat munkanap volt, mi gyerekek iskolába mentünk, apám dolgozott. A vasárnapi asztal körül a szűkebb családon (apámon, nagymamámon, testvéremen és rajtam) kívül nagymamám testvérei ültek: Ida néni, Jolán néni és az utóbbi férje, Jenő bácsi. Nagymamámnak hat testvére volt, köztük Jolán néni volt a legfiatalabb, és ezért-e vagy másért, nem tudom, de mindig szolidáris volt velem, a „kicsivel”. Ő állt hozzám a legközelebb, pontosabbra és kevésbé angolosra fogalmazva: őt igazán szerettem. Néha Bözsi néni is nálunk ebédelt, aki nem testvér volt, hanem unokahúg, és – mondjuk így – nem igazán állt közel hozzám.

A késő 40-es, kora 50-es években vagyunk, mindenkinek voltak halottai, zsidó családoknak meg szinte más is alig. Ida néninek a férje és a fia, Jolán néninek és a férjének a lánya, Bözsi néninek meg senkije „nem jött vissza” – ez volt a közkeletű fordulat az elhurcoltakra, megöltekre. Nagymamámnak a lánya, azaz az anyám „nem jött vissza”. Lehetne róla gondolkodni, hogy alakult ki ez a beszédmód – a reményből-e, hogy azért még jöhet, vagy valami másból. De talán nem a vasárnapi húslevesek kapcsán.

A vasárnapi asztalt körül ülők között apám számított „jómódúnak”: műszerész volt, a mondott időben egy szövetkezetben, ’53 után (Nagy Imre program!) újra a saját, kicsi műhelyében. Mai eszemmel már tudom, hogy ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy neki volt a legtöbb pénze, hanem inkább azt: ő volt a hatalom. Jolán néni otthon volt, Jenő bácsi konzervgyárak ügynökeként járta az országot, amíg bírta, és az ő büszkén vállalt feladata volt a család számára a szükséges málnaszörp elkészítése is. Lecsót is tett el! Ida néni csöpp kis – a pesti „Csikágóban”, a Murányi utcában működő, zoknialakú, egyszemélyes – edényboltját ’51-ben nem mulasztották el államosítani, utána ő egy Vas- és Edényboltban dolgozott.

Azt gondolom, annak, hogy ők hozzánk képest szegénynek érezték magukat, része volt abban, hogy nagymamám húgai sose mulasztották el magukkal hozni a saját, előző napi, maceszgombócos húslevesüket, és megmelegítve mindegyik az asztalra is került. Vagy süteményt hoztak, de valamit mindig – ez hozzátartozott a szertartáshoz: nem csak „enni megyünk”, viszünk is valamit.

Aztán fogásonként kezdődött a kínálás, biztatás: kóstold meg, Matildkám (ő a nagymamám volt), kóstold meg Idám, Jolánom. Bözsi nem kínált és nem kellett kínálni, ő nem hozott semmit, viszont kövér volt és falánk. Az általános kóstoltatásnak/kóstolásnak – a soha el nem maradó dicséret mellett – volt egy rám gyerekként különösen mélyen ható eleme, a legfurcsább átokformula, amit valaha hallottam. Mert az egésznek persze része volt a szabódás is, mondjuk így: „Hidd el, Jolánkám, nem fér belém egy falat sem.” És akkor jött a semmivel nem felülüthető kártya, a végső, cáfolhatatlan érv: „Én úgy éljek, hogy megkóstolod!”

Erre próbáljon meg valaki nem enni.

Illusztráció: Pixabay.