Erényi Ágnes: Egy absztinens alkoholintoleráns esete a fügelikőrrel

Minden barátom tudja – és jól szórakozik rajta –, hogy én egyáltalán nem szeretem és nem is bírom az alkoholt. Egy cseppet sem. Egyszer egy orvos, akinek elpanaszoltam ezt az anomáliát, azt mondta: neked sémita alkoholintoleranciád van, azaz hiányzik a lebontó enzim; nyugodj bele.

Ennyit az előzményekről, s ehhez képest tessenek leborulni a nagyságom előtt, miszerint alkoholos ital készítésére vetemedtem. Az ok az volt, hogy ipari mennyiségű füge termett a kertünkben, a szomszéd és a szomszéd szomszédja kertjében is, s mindenki azt gondolta, majd annak a kicsit bolondos nőnek adja, aki a vírus alatti önkéntes karanténban őrült konyhatündérré nemesedett.

A füge könnyen romlik, sajnáltam, hogy kilószámra tápláltam vele a komposztot, illetve a körülötte rajzó darazsakat. Így lett aztán fügelekvár, fügemustár, fügeszörp, fügechutney, de lassan kifogytam az ötletekből. Elkezdtem tehát olvasni a régi receptes könyveimet, s megakadt a szemem a fügelikőr leírásán.

Picit megváltoztattam, a magam számára elviselhetőbbé tettem: A fügén kívül vaníliát (szigorúan bourbont), gyömbért (szigorúan biót), szegfűszeget, fahéjat, kóser mézet, citrom- és narancshéjat kevertem bele, s az egészet nyakon öntöttem 1 liter vodkával. Két hónapig aszalódtak a hozzávalók egy nagy befőttesüvegben, s leszűrés után fanyalogva megkóstoltam a végeredményt. Azóta, mintha azok a fránya lebontó enzimek elkezdtek volna működni, esténként követelnek egy-egy nyalat fügepárlatot…

Mondja is a férjem: sovány disznó, részeg asszony nem szép látvány.