Gergely Tamás: Bivalytej

A nevére már nem emlékszem, pedig egy udvaron éltünk néhány hónapig. Ha udvar volt az: két ház egy kerítés által be nem határolt telken. Én bérbe vettem az egyiket, igaz, mindössze egy szobát használtam belőle – frissen végzett falusi tanárként szerényen éltem. Ugyanis megtelepedni a kis lélekszámú faluban – a Szatmár megyei, volt Ugocsa vármegyei Tamásváralján, mert arról van szó – nem állt szándékomban. S a tanári pálya sem vonzott túlságosan, bár ott éppen szerettem, s engem is kedveltek, úgy tudom.

Mit csinált szomszédom napközben, honnan, miből szerezte meg a mindennapi kenyerét, nem tudom. Mástól nem kérdeztem, vele meg ritkán elegyedtem szóba, most már sajnálom az elmaradt beszélgetéseket. Pedig lehetett volna, mert miután a bivaly hazajött a csordából, s ő megfejte, kiült a háza elé, figyelte, mi történik az utcán, a faluban.

Az a bivaly volt minden társasága. Meg a múltja. Másoktól tudom: nem hagyták, hogy akit szeretett, feleségül vegye. Nem „adták” a lányt a szülei. Mást meg nem akart elvenni, magányosan élte le az életét. Szép, szomorú sztori.

Engem egyszer megkínált bivalytejjel. Örvendtem a gesztusnak, és finom volt a tej. Vastag, azaz nagyon zsíros, de finom. Azóta tudom, milyen annak a lassú járású, fekete szőrű állatnak a teje.

Illusztráció: Fortepan.