Gulyás Dénes: Szüret

Gyönyörű, mézédes, opálosan áttetsző, illatos szőlőt vettem. Lassan itt a szüret ideje. Amikor a szikrázó őszi hajnalon az emberek a dűlőn, puttonnyal a hátukon róják a sorokat, s a présháznál terített asztal roskad a tisztességes, parasztos enni- és innivalótól. Ha maradt az előző vágásból, kolbász, szalonna, hozzá paradicsom, paprika, hagyma. Tegnap este sütött karaj, melynek csak ropogós bőre látszik ki a zsírból, s alul a hús alatt dermedt, kocsonyás pecsenyelevet rejteget. Esetleg nagy tál, aranysárga libazsírból kikukucskáló libamáj, még meleg, kemencében sült kenyér, kútvíz, könnyű bor, melyből módjával szabad csak inni, hogy az utolsó fürt is megtalálja a puttonyt. No és persze friss vajas kalács a libamájhoz, esetleg szilvalekváros bukta, sok porcukorral.

Szerintem, ha mindez megvan, akkor indulhat a szüret. Indulhat a kézzel végzett munka gyönyörűsége, megállás nélkül, míg a hordóba nem kerül a must, és a dugó helyére a kotyogó. Valamikor régen így volt, és talán a kis családi szőlőkben ma is így megy ez. Ahol tőkék vannak még, és nem fér a sorok közé más, csak ember, s ahol a sorok között a ház asszonya megtermelte a paradicsomot, paprikát, borsót, babot, uborkát. Aztán szépen letakarta ezeket, ha az ura a szőlőt permetezte.

Nyáron lebarnult és érdes kezek, repedezett tenyerek, s mi minden más, izomfeszítő, derékhajlító, ízületet roppantó nehéz munka, nyitástól, takarásig, Szent György-vesszőtől, kotyogóig, metszéstől permetezésig, seregélyriasztástól fejtésig. S mégis, mindent elvihet, egy betegség, egy szokatlanul fagyos idő, túl sok, vagy túl kevés eső, rothadás, gombásodás. Végtelenül sok munka, s micsoda lelemény, tapasztalat, tudás, kitartás, ismeret és hagyomány, mióta Noé észrevette, hogy a szőlőtőke, amit a kecskebak megrágott, jobban termett a következő évben.

Az első korty izgalma, a velünk kóstolók arcának fürkészése – vajon mit gondolnak, őszinte-e a dicséret, vagy csak udvarias? Nagyapám, gyöngyösi kádármester volt, s a Mátra vidékének borosgazdáit jól ismerte. A rezzenéstelen arc mestere volt, kóstolás közben. Jó, majd visszajövünk – mondta, a hordóra tette poharát, kifordult a pincéből, s ment a következő gazdához. Könnyebben alkudott így meg, mintha az elragadtatás jelei leolvashatók lettek volna a vonásairól.

Saját szőlőm sosem volt, hacsak nem számít az a három tőke, amit hagytam a lugasra futni. Ezernyi más gyümölcse és csodája is van még a szőlőtőkének. Egy sem születhetett volna meg, ha Isten ezt a csodálatos növényt, mely életünk ágát-bogát szebbé teszi, nem teremti nekünk a dűlőkre. A kultúra ezer példája, a Haydn Évszakok ősz tételében a Szüreti kórus, vagy a pezsgő murci illata, Schubert Lob des Tokayers és Hugo Wolf Zur Warnung című daláig megszámlálhatatlan, zenében, költeményben, írásban, festményben és szoborban, fényképen, táncban és oltárnál, keresztelőnél és tornál, ott van mindaz, ami a boron túl a szőlőnek köszönhető. A szőlő, a legizgalmasabb adomány! Az ihlető növény.

Egyetlen baj van csupán. Soha életemben szüreten nem voltam. Csak elképzelni tudom, milyen lehet, hajnalban, amikor még párállik a lehelet, elindulni a dűlőre, levenni a kabátot délben, homlokot törölni, bevégezni a feladatot estére, s ráfordítani a kulcsot a pinceajtóra.

Illusztráció: Fortepan.