Pető Tünde: Egy feröeri ebéd margójára

Mottó: „Az ember megelégedhet azzal,
hogy turista e világon.
Jegyzetel itt-ott… majd továbbáll.”
(Inge Houmann dán filozófus)

A Feröer szigetek Európa utolsó menedékhelye, aranyos szeglete, ahol ember és természet még harmóniában él. A szigeteken a gyorsan változó őszi ég mozgalmas életet él, a felhők és a Nap úgy keringőznek az égen, hogy az utazó perceken belül több évszakot élhet át. Olyan érzése támad, hogy felgyorsul vele az ős Idő, mintha múltat és jövendőt élne meg néhány perc alatt.

Ellentétben a mozgalmas éggel, a földön nem jár senki, sem emberek zsivaja, sem autók zaja nem üti át a békesség pajzsát, a csendet. Az embert átjárja a nyugalom, lecsendesül és valami nagy egész részének érzi magát, saját jelentéktelenségében, ott, a hatalmas, vad sziklák között, az óceán partján.

A vándor boldog, és sokat gyalogol ezen az elvarázsolt tájon, újabb csodákra, vad vízesésekre és szivárványokra vadászva a fjordok partjain, és természetesen előbb-utóbb meg is éhezik. Elérkezik egy mély völgybe, egy kerek tó partjára, ahol térképe szerint egy étteremnek kellene rejtőznie, de nem talál semmit. Csak egyetlen emberrel találkozik, aki a tó partján készülődik horgászni, tőle érdeklődik az étterem felől. A horgász egy apró pontra mutat a tó túlpartján, ott az étterem, de út nem vezet oda, és egyébként is csak este nyit ki. A szigeteken minden étterem csak este hat után nyit…

Az utazó ekkor már fáradt, és további gyaloglás helyett felkeresi a 13 ezer lakosú főváros egyik kávézóját, ebéd céljából. A menü feledhető, a bulgurral tömött salátát csak a feröeri lazac tudja kicsit feldobni. Kiváló, erős helyi sört árulnak a szigeteken, de nem kerülhet az asztalra, mert vezetni kell, nem is akármilyen utakon, szerpentineken, alagutakon keresztül.

A feledhetetlen tó és a messzi étterem emléke még ebéd közben is kísérti a vándort. Kinyitja az internet végtelen csatornáit, hogy megtudja, hol is járt valójában. Két percébe sem kerül, míg rájön, hogy a szigetek egyetlen Michelin-csillagos éttermét látta a tó partjáról a távolban, ahol a 17 fogásos menüben – egyedül a világon – még sellőkagyló is szerepel, a tengeri sün, a mezei sóska és a szélben szárított birka mellett.

De az utazó nem vágyik luxusétteremre. A kép kell neki, a tó feledhetetlen képe, azt szeretné magával vinni. Az asztalon hagyja ebédjét, hogy hajmeresztő tűkanyarok után újra elérhesse a lakatlan völgyet, és újra fellelje a tavat, melyben nagy örömére ott áll még a horgász is…

Fotók: Pető Tünde.