Bauer Barbara: A napszakok illata

Azon a délutánon a nagyanyáméknál voltam. Magamhoz vettem a virágmintás vájdlingot, amiről már több helyen lepattant a zománc, de ezt senki nem bánta. Még a dédié volt. Én különösen szerettem az ilyen edényeket. A kopott evőeszközöket, a megsárgult könyveket. Kiváltképpen a régi tükrök vonzottak. Hányan és hányan nézhettek bele az idők során?

A zománcos tálba szórta már a dédi is a frissen fejtett borsót, ahogy én is. És talán az ő édesanyja is éppen úgy szólt ki a konyhából, hogy ebből bizony sosem lesz leves, ahogy nekem a nagyanyám. De nem azért, mert több ment a számba, mint a tálba, hanem mert a nagyapámat hallgattam.

– Apus, ne tartsd fel már ezt a lányt! – pörölt a nagyanyám az üres tál láttán a nagyapámmal, aki azonban meg sem hallotta.

Megettük az ebédet, savanyú tojást gombóccal. A tornácon ültünk, az árnyékban. A kert felől szőlőlugas nyújtott védelmet, a konyha felől kelt tészta illata szállt. Szerettem a nagyszüleimnél időzni. Minden napszaknak megvolt a jellegzetes hangulata, de ami még inkább különlegessé tette a házat, hogy minden napszaknak megvolt a maga jellegzetes illata is. A reggeleket mindig a karamell töltötte be, a nagyapám ugyanis minden áldott nap megivott egy csészével. Csak ült a nagy asztalnál, kora hajnalban, gyertya fényénél az újsággal, és a nagyi minden reggel letette elé a karamellt egy darab kaláccsal, kenyérrel. „Tessék, Papa!” Aztán a nagyapám ellátta a ház körüli teendőit, és még mielőtt kiment volna a határba, visszacsalta a házba a sercegő zsír és a rajta piruló hagyma szaga. Alaposan megreggelizett, aztán elköszönt. Náluk akkor is érezni lehetett a hagymás sült zsír szagát, ha meggyleves és bukta volt ebédre, ugyanis a nagyi minden főzést így kezdett, de ha ezt felróttuk neki, csak nevetett. „Mit tudtok ti erről?”, kérdezte, majd befejezte az ebédet.

Délután a kifőzött ruháknak a levendulaszappan illatával elegy dunsztja terjengett a házban meg a tornácon, és mire ez kiszellőzött, a nagyapám is hazaért és felaprította a csalánt, összekeverte a darával, és már jött is a nagyi, hogy az egészet leöntse forró vízzel. Imádtam a szagát. Már a kukoricadaráét is, különösen, ha víz érte, de az aprított csalánét különösen. Szívesen kevertem, miközben nagyokat szippantottam, és olyankor a nagyapám nevetett, hogy ez a kacsáké, a nagyanyám pedig elvonult és főzött nekem darát a sparhelten. Aztán a tányéromra halmozta, jól megszórta cukorral, és az én darámat is leöntötte, mint a kacsákét, csak nem forró vízzel, hanem hideg tejjel, ahogy Erdélyben eszik, „azt mondják”, tette hozzá a nagyanyám. Ugyanis amikor először készített ilyet, a nagyapám csak vakarta a fejét, mert szerinte darát csak disznók és kacsák esznek. „De ez puliszka!”, felelte a nagyanyám, és elém tette a tányért.

Mire alkonyodni kezdett, és már a jószágokkal sem maradt dolga a nagyapámnak, végre eljött a nap tücsökciripeléssel kísért fénypontja.

A fenti szöveg részlet a szerző legújabb, 2020 októberében megjelent könyvéből | Bauer Barbara: A fekete rózsa | Jaffa Kiadó, 2020 | 312 oldal, 3499 Ft | Illusztráció: Pixabay.