Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #21 – A kiadói névnapok meséje, avagy utunk a sóletig

Gyerekkoromban nem hallottam a névnapról mint olyanról. Ez a gyerekkor, sőt gimnazistakor az 50-es évekre esett, se szokás, se tanácsos nem volt nyilvánosan névnapot ünnepelni, az iskolában se tettük. A zsidó vallásban nincsenek szentek, következésképpen névnapok sem, ha belegondolok, nagymamám, aki fölnevelt, talán nem is tudott róla, hogy létezik ilyen családi ünnep. Nálunk családi ünnepként a születésnap vitt mindent.

Így aztán életem első munkahelyén, az Egyetemi Színpadon, őszintén meghökkentem, mikor egy februári napon a fiúk virággal állítottak be a szobámba. Meglepve hallottam, hogy névnapom van, azért kapok virágot, számítanak egy italra – azt viszont az én dolgom lett volna beszerezni erre a célra. Az Egyetemi Színpad különös és csodás zárvány volt: aki a 60-as években akár dolgozóként, akár önkéntesként, akár nézőként ott töltötte az idejét – néhányunk esetében az életét –, nem felejti el, mit kaptunk ott. (Kevés kivétellel minden odakötött, rengeteget meséltem is róla otthon. Egyszer, sokkal-sokkal később, az Omega zenekar egyik tévés szereplésekor kinyitottam a számat, de a lányom leállított: tudom, mama, az Egyetemi Színpadon léptek fel…) Nem, egyáltalán nem gondolkodtunk egyformán, de ez akkor valahogy nem számított: mindent fölülírt az együtt megélt, a korszakban nem szokásos szabadság, és az, amit ott e szabadság által létrehozhattunk.

Az ominózus névnapon a kollégáim tehát türelmesen megvárták, míg kiszaladtam vásárolni, közben viszont – természetesen – fölvették a telefont, és esetleg el is intézték, amiért kerestek. Nem emlékszem, mit vettem, de attól tartok, „feketecímkés cseresznye” volt az. Mi más lehetett volna? Másra nem nagyon telt, meg a választék se volt igazán széles… Szóval ez volt életem első névnapja. De nem lévén a „programomban”, és mert a későbbi munkahelyeimen – különböző okokból – nem volt szokás, utóbb megint teljesen elfelejtkeztem róla.

1988 – más okokból is boldogító – évében egy újonnan alakult kiadó szerkesztői állást hirdetett, nyilvánosan, újságban! Ez se volt korábban teljesen megszokott. Nem magánkiadó volt (akkor még), a Kossuth Nyomda egyik osztályaként alakult. De így is ritkaságnak számított az államilag engedélyezett, sok éve folyamatosan működő, talán 13–15 kiadó között. A nyomda amúgy Moszkvában végzett, hithű kommunista vezérigazgatója józan ember volt, látta, mi történik a magyar gazdasággal, és attól tartott, nem lesz megrendelés, nem tudja munkában tartani a nemrég vásárolt, nagyon drága négyszínnyomó gépeit, nem fogják megkeresni a saját árukat. Így aztán a kiadó feladata az volt, és kb. semmi más megkötés nem is létezett, hogy olyan könyveket publikáljon, amelyekben sok, színes kép van…

Kicsit primitíven hangzik, tudom, de nagy lehetőséget kaptunk. Gyerekkönyvek, szakácskönyvek, művészettörténet. Az én szűkebb területem a művészettörténet, művelődéstörténet volt. Boldog voltam. Ezt csak magyarázatként meséltem el, mert talán az új lehetőség kiváltotta eufória juttatta eszembe az első ott töltött évben, hogy meghívhatnám a kollégáimat egy névnapi vacsorára. Azt hiszem, örömömben egyszerűen ürügyet kerestem az együttlétre. Kevesen voltunk még, gond nélkül elfértünk nálam. Ezen az estén töltött káposztát kaptak. A szempont egyszerű volt: viszonylag jól csinálom, és könnyű vele egy nagyobb csapatot is megetetni. Nem emlékszem pontosan, hányszor, de egyszer-kétszer még biztosan ismételtük ezeket a töltött káposztás esteket nálam.

Aztán egyre jobban ment a kiadónak, megvett minket egy nagy multi, és egy kiemelkedően jól sikerült év hasznából saját házat is vettünk a kiadónak Óbudán. Egyre többen lettünk, és vicces, de különösen jól álltunk Zsuzsikkal, Zsuzsákkal, Zsuzsikákkal, Zsuzsannákkal: a csúcson, ha jól emlékszem, hat vagy hét kollégámmal volt egyforma keresztnevünk, pedig még mindig csak 20–25-en lehettünk. A névnapi ünnepségek átkerültek a kiadó tárgyalójába. És akkor már nem egy ember főzött, és mindig csodás büféket raktunk össze. Az első alkalomra fűszeres, pirított szalonnás, zöldséges rétest vittem – később sem vihettem mást, mindenki szerette, szóba se jött a változtatás, ragaszkodtak hozzá.

Valamikor a 90-es évek második felében a kiadó magyarországi részlegei közül győzött a könyvklub-lobbi – a kiadót beolvasztották a klubba. Akkor már nem voltam ott, egy ideje – nekem legalábbis – úgy tűnt, valahogy nem jól megy a cég. Kis idő elteltével azonban páran a régi kiadó vezetői közül létrehoztak egy kis kiadót, s külsősként, de lényegében folyamatosan dolgoztam nekik. És nem értek véget a közös evések sem. Talán az, hogy együtt hoztunk létre valamit, amiben örömünket leltük, nem tudom – de a nagyon-nagyon különböző emberekből álló csapat valamilyen mértékig együtt maradt. Hízelgek magamnak azzal, hogy ebben nekem is részem volt: fel nem tudom már idézni, mikor hívtam meg a társaságot sóletra, de szokás, hagyomány lett belőle. Szerették – ennek csak egy hátránya volt: nem engedték, hogy mást főzzek, pedig ugye az ember mutatná, mi mindent tud jól főzni, mert az ember hiú. De: sólet, sólet, sólet. Csináltam, csinálom is – egyszer-kétszer lázadtam csak fel, de a népharag legyőzött.

Azért a névnap sem hullik ki a történetből. Találkozunk azóta is, bár sajnos egyre kevesebben, évente kétszer-háromszor. És mivel születésnapok és névnapok egész évben vannak, hát köszöntjük a… hát azt, esetleg azokat, akit-akiket éppen lehet: mondjuk, egy hónapra előre-hátra csak akad valaki, akit valamiért lehet ünnepelni! És az az egy hónap ide vagy oda nem számít, nem igaz? Még egy 150. születésnapot is sikerült összehoznunk: kettőnknek a csapatból nagyon közel van a születésnapunk, igazán logikus volt, hogy az egyébként annyira nem kerek 75. születésnapunkat 150-edikként együtt ünnepeljük.

Könyveket már sajnos nem csinálunk együtt, de valami összetartja ezt a néhány nagyon különböző embert. Minden más megfejtésen túl, mert azért sok minden számít, talán az evés – na jó, mondjuk elegánsabban, a gasztronómia – iránti mély és elkötelezett vonzalom.


Fotó: Nádas Artúr | Utómunka: Köböl Vera.

Vélemény, hozzászólás?