Gergely Tamás: Kaviár a ploiești-i restiben

Annak idején meglepett, hogy a román Ploiești-ben a lóversenyen az egyik lovat Bélának hívják. Legalábbis én úgy olvastam a Bela nevet, igaz, az ékezet hiányzott róla. Nosza, arra a lóra tettem, és hát persze: veszítettem. Mint kiderült, Béla – avagy a papíron Bela, valójában Bella (legalábbis úgy mondták be, csak hát a helyesírással Ploiești-ben bajok voltak) – nemcsak nem szép (bella), de nem is a legsebesebb.

Bukarestben éltünk akkoriban, én újságíróként a kiadói szerkesztő Évával, Szilágyi Varga Zoltán grafikus-rajzfilmes barátunk pedig képzőművész feleségével. Egy vasárnap reggel megkockáztattunk közösen egy kiruccanást Ploiești-be (vonattal 69 kilométer), szürkének tartottuk ugyanis a fővárosi életünket; így jutottunk el a lóversenyre is.

Amikor a vonatról leszálltunk, Szilágyi Zoli az állomás vendéglőjébe invitált. Nem volt megtervezve a restilátogatás, legalábbis részünkről nem, bizonyítja ezt a magunkkal vitt uzsonna is, de nem lehetett kitérni a barátságos meghívás elől. Zoli arra is emlékszik, hogy egymásra nézve egyeztettünk Évával, mielőtt beadtuk a derekunkat.

Zoli szerette, talán szereti ma is az extravaganciát, elegáns mozdulatokkal kaviárt rendelt, én akkor láttam, illetve ettem olyat először. Egy fehér kis tálra kiborítottak 100 grammnyi vörös valamit, amit pirított kenyérrel fogyasztottunk el. Emlékszem, a pincérnek a szeme sem rebbent, se a rendeléskor, se a kaviár felszolgálásakor, bár sejtésem szerint abban a miliőben nem gyakran vett fel ilyen rendelést…

A nyitókép az egykori kaviár mai reprodukciója (fotó: Gergely Tamás).