Kákonyi Lucia: Egy perc az egész

Nagymamámmal a piacot jártuk, öt éves lehettem, és én választhattam ki, melyik csirkét vegyük meg a vasárnapi ebédhez. A családunkban nem fűződtek mítoszok a kádban úszkáló karácsonyi ponty vagy a hokedli lábához kötözött csirke további sorsához. Természetesnek találtam, hogy az állatot, amit megeszünk, le kell vágni. A pontyot huszonnegyedike reggelén a kád mellett ülve simogattam, később meg rátapostam az úszóhólyagjára, tetszett, ahogy pukkant. A csirkéről is pontosan tudtam, hogy a vasárnapi rántott csirkecomb forrása.

Nagymamám kezembe adta a csirke lábát, fogjam, amíg ő gyorsan elvágja az ütőereket a nyakán, meg kifolyatja a vért a kisvájlingba. Egy perc az egész, hamar túl leszünk rajta, biztatott, miközben a kést élezte és kitépdeste a tollakat a csirke nyakán.

Fogtam én a lábakat, de amikor a kés belehasított az állatba, az vergődni kezdett, megijedtem, elengedtem, a tyúk meg félig levágott fejjel szaladgált és röpködött körbe-körbe. Nagymamám makulátlan konyhája pillanatok alatt véres mészárszékké változott, ma is látom az alvadt vért a háló alá fogott hófehér haján.

Nem emlékszem, ki fékezte meg a tombolást, lehet, hogy szegény pára egyszerűen csak kivérzett, az ezt követő nagytakarításról sem maradtak emlékképeim, de nagyapám ízes káromkodását ma is hallom, amikor meglátta a végeredményt. Veszekedett nagyanyámmal, miért nem tudott várni, amíg ő előkerül a kocsmából.

Mi kizárólag bontott csirkét eszünk.

Illusztráció: Baromfivásárlás 1967-ben (Fotó: Fortepan / Zofia Rydet).