Kákonyi Lucia: Piacozós gyomai szombat

Bocs, a jövő hét nem jó. Elutazom. Hová? Gyomára. Gyomaendrődre? Igen, ha úgy jobban tetszik, és nem beszélek neki a két település kusza viszonyáról, nem bonyolódom bele a karórágók és a vaccerek történelmi viszályába, az eredménytelen népszavazásba. Látom, nem tudja, hogy valaki vagy gyomai, vagy endrődi, de olyan, hogy gyomaendrődi nem létezik. Vagy Gyomán vagy, vagy Endrődön, a város kizárólag közigazgatásilag létezik. Még a gáton is tábla jelzi, erre van Gyoma és ott kezdődik Endrőd.

Jártál a piacon, kérdezi. Zavartan bevallom, hogy eddig még nem, pedig anyai nagyanyám révén gyomai lány vagyok, és néhány éve Gyoma lett a nyári családi összejöveteleink helyszíne. Feltétlenül menj el, de tartsd be a piacjárók szertartását. Szombaton menj, ne szerdán, reggel hét és nyolc között, Unicum, lángos, sör kombóval kezdd! Ki ne hagyd! A lángost, ha szemben állsz a bódékkal, a bal oldalitól vedd; az nem olajos.

Ismerősöm ugyan nem hallott a két település kényszerházasságáról, de úgy tűnt, a piacot jól ismeri. Bár kemény kezdésnek tűnik, megígérem, feltétlenül megtapasztalom a piacjárás élményét.

Kerek nokedliszaggatót akarok venni, magyarázkodom péntek este a családnak, óvatosan kérdezgetem, ki jönne esetleg velem másnap reggel, hogy együtt valósítsuk meg az Unicum–lángos–sör piacjáró élménytúrát, de senkinek sem akaródzik a korai kelés. A szertartás állomásairól hallgatok. Ők meg nem értik, miért nem vagyok képes magamban nokedliszaggatót venni, amikor a félvilágot bejártam egyedül, meg az sem világos, minek a nokedliszaggató, amikor kettő is van otthon. Szabadkozom, azok szögletesek, itt meg lehet nagy, kerek formájút kapni, ami jól illik a fazékra, könnyebb a szaggatás.

Hét órakor megiszom az első kávémat a ház teraszán, a másodikat pedig a horgászstégen. A reggelit kihagyom, hiszen jön a piaci lángos. Éppen indulnék, amikor néhány álmos arc előkerül és jelentkezik a piaci „grand tour”-ra. Elnyúlik az indulás, megszegjük az íratlan szabályt, hét-nyolc helyett kilenckor érkezünk, és az Unicum is elmarad.

Zsong a tömeg. A lángosos bódéknál kígyózó sorok, az italboltot nem találjuk, pedig ismerősöm azt állította, létezik. A vásári édességárusnál a rikító színű cukorkák mellett felfedezem gyermekkorom debreceni mézestányérját, a vas- és műanyagedényesnél a kerek nokedliszaggató is megvan. Az élő baromfis megörül nekünk, kinézi belőlünk a vasárnapi tyúknyakelvágást és kopasztást. Csalódott, amikor rájön, minket csak a kiscsirkék és kiskacsák kötnek le; nem engedi, hogy kézbe vegyük vagy megsimogassuk azokat.

Elhagyjuk az élőállat-részleget. A lányok rátalálnak ZsuVegára, a bionénire és helyi jógaoktatóra, aki gyógyhatású zöldségkrémeket és szörpöket árul. Megrohanjuk a pultot. A Natur paprimisz vízhajtó és emésztést segítő, magnéziumban, káliumban, vasban is gazdag – magyarázza a hölgy –, a Babuszka a koleszterinszintet csökkenti, Zellike meg az idegrendszert nyugtatja, és afrodiziákum is egyben. A bodzaszörp méregtelenít, valamint lázcsillapító és öregedésgátoló. Én is veszek egy üveggel. Amikor előkapjuk vászonzsákjainkat és nem kérünk a műanyagszatyorból, ZsuVega meghatódik. Környezettudatosságunkért ajándék paprikát választhatunk.

A lángosos büféből tényleg kettő van, az utasításoknak megfelelően a bal oldalit választjuk. Türelmesen sorban állunk. A lángoskínálat hatalmas, legalább tizenötféle van. A dolgozók hófehér ruhában dagasztanak, sütnek, kiszolgálnak, nincsenek gusztustalan olajfoltok, nem tudom, hogyan csinálják, de tökéletes a tisztaság. Az is ki van írva, milyen alapanyagokat használnak, és ezek közül melyik allergén.

A hatalmas lángosméretek, a gazdag feltét elveszi az önbizalmunkat, míg a helyiek ötöt-hatot is visznek, mi szerényen csak kettőt rendelünk: tejfölös füstöltsajtost és juhtúros fokhagymást. A lányok is meghátrálnak, túl sok ez nekik reggelire, inkább a málnát csipegetik, amiről kiderül, a felső sora ép, míg alatta erjedt és szétmállott a gyümölcs. Bosszúság vegyül a jó hangulatba, de a lángos fenséges. Kár, hogy nem bíztunk jobban magunkban.

A füstölt sajtost azonnal felfaljuk, a másodikat becsomagoljuk és elindulunk hazafelé. Útközben találunk egy presszót. Betérünk. Ugyan a szertartás sorrendje egy kicsit felborul, de hátha nem olyan nagy baj, ha a gyomorkeserűt két lángos közé szorítjuk. A hátsó kerthelyiségben néhány férfi üldögél, söröznek, üveges a tekintetük, több feleskörön lehetnek túl, most éppen szétcsapatják az előzményeket. Mi is megisszuk a gyomorkeserűt, megesszük a juhtúróval töltött lángost, és megállapodunk, legközelebb minimum hatot veszünk.

A szertartás utolsó állomását, a sörös szétcsapatást senki sem vállalja. Talán majd jövőre.

Nyitóillusztráció: Wikipédia | A másik kép a gyomai piacon készült; fotó: Kákonyi Lucia.