Gulyás Dénes: Sztrapacska 30 személyre

Ha már a pasztasutáról, vagy pasta asciuttáról írtam legutóbb, maradok még néhány mondat erejéig a kulinária nemzetközi vizein, jóllehet tengerpartja annak a nációnak nincsen, melynek egyik kedvenc tömbszerűen fogyasztható étke igazi kedvencem. Ez pediglen a „tótnokedli”, így, egybeírva – mifelénk így hívták –, születési nevén: sztrapacska.

Már úgy tízéves koromban imádtam anyám mellett állni a konyhában, amikor főzött. Egyszerűbb ételeket én is készíthettem, mint például a paprikás krumpli. A sztrapacska azonban különös kihívás volt. Láttuk mi a bátyámmal, miből készíti anyánk. Gondoltuk, ez egyszerű, meglepjük szüleinket egy kiadós vacsorával. Szalonna, krumpli, liszt tejföl, juhtúró. Gordont és Jamie-t meghazudtoló magabiztossággal láttunk munkához. Vágtuk apróra és pirítottuk a szalonnát, hámoztuk, mostuk, reszeltük a krumplit, ütöttük rá a tojást, szórtuk meg liszttel és kevertük szorgalmasan.

„Te Gyuri, nem túl kemény ez a tészta?” – kérdeztem. „De igen” – válaszolt a tesóm. „Akkor tegyünk bele még krumplit meg tojást” – mondtam. Erre meg túl híg lett. Gyorsan bele egy kis lisztet – s ez így ment úgy másfél-két órán keresztül. „Hú, öcsi – ez voltam én –, szaladj át ide a zöldségeshez, vegyél még krumplit.” Szaladtam, vettem még krumplit, meg egy kiló lisztet, mivel abból is alig volt már.

Az ötliteres vájdling lassan megtelt a tésztával, de csak nem találtuk el a helyes arányt. Keverni már nem tudtuk, mert tetemes mennyiség került belőle a konyha kövére. Az alapanyag további pazarlását megelőzendő, Gyuri előhozta a spájzból nagyanyánk hatalmas lekvárfőző lábasát.

Közben bizonyos változásokat véltünk felfedezni a tészta színét illetően. Kedves, finom, pasztelles, barnás-szürkés árnyalatot mutatott. Éreztük mi, hogy ez valószínűleg nem túl szerencsés fordulat, a minőségre nézvést, s további frissen reszelt krumplival, liszttel és tojással próbáltuk palástolni a színeváltozást, amíg ezek is el nem fogytak.

Aztán elérkezett a pillanat, amikor nagyanyánk lekvárfőző lábasa is pereméig megtelt. Ez volt az a kényszerítő körülmény, ami arra indított minket – mivel a nagy lavórba mégsem akartuk átönteni a tésztát, abba, ugye, lábat mos az ember –, hogy most már lássunk hozzá a kifőzéshez. Ez bizony sokáig tartott, s anyánk konyhájának összes edénye megtelt végül sztrapacskával. Még pirítottunk azért szalonnát is, tejfölt és juhtúrót is vettünk, majd mikor a szüleink hazaértek, büszke pofával mondtuk, hogy ma este mi tápláljuk a családot. Persze ez nemcsak aznap estére, és nem csak a családra vált érvényessé. Egy bő hétig ugyanis reggel, délben, este, közeli és távoli rokonok buzgón fogyasztották a mi sztrapacskánkat. Talán a bő egy hétig kis túlzás, de hogy minimum 30 adagra rúgott kitartó szorgalmunk eredménye, az biztos…

Évek óta nem főztem és nem ettem sztrapacskát. Tudom, hogy ez is készülhet végtelen variációban, lila hagymával, vargányával, tehén- és juhtúró keverékével is – magam a tiszta juhtúrós verziót kedvelem inkább. Van, aki miután kifőzte a tésztát, még tepsibe teszi és sütőben átpirítja, esetleg sajttal megszórja.

Kísérletezni nem bűn, hátha kialakul valami új és izgalmas recept. Mint ahogyan a vörösboros pörkölt született, amikor – a legenda szerint – a főszakács a szemtelen kuktát alaposan szájon vágta, s az megrendülve az ütés erejétől véletlenül felborította a vörösboros demizsont, aminek tartalma a kondérba ömlött. Mi nem kaptunk pofonokat, sőt elégedett mosollyal nyugtázták szüleink ezt a kímélő menüt.

Illusztráció: Zsubori Ervin.