Hegyi Zoltán Imre: Mama

Miután eltemették, és illendő
módon kínálótálak és házi sütemények
rakásai közt megemlékeztek róla,
még elcsomagolta a maradékot, a sütőben
felejtett töltött káposztát is
szétporciózta a gyászoló rokonságnak,
a kapuban adott
még egy puszit és mindenkinek, aki
azzal köszönt el tőle, „nyugodj békében”, azt
válaszolta, „igyekszem, de látod
még mennyi itt a munka”.

A sírra előre megrendelte a műkő borítást –
nincs kiábrándítóbb, mint a gyomokkal benőtt
virághelyek váddal beporzott elhanyagoltsága.
Időnként még kiül a kispadra, ha
mégis arra téved valamelyik elszármazott
leszármazott, elfoszlik az odapillantástól.

„Eredj fiam.
Vigyél a dédire is pár szál gyertyát.”

A temetőben egyre kevesebb a fa.
A házban más lakik.
A meggyfasort is kivágták, ugyan
ki rak el manapság annyi befőttet.
A járt utakról eltűnő lábnyom
mégis, mégis, látod.
Néha felballag a hegyre szőlőt kötözni,
kacsolni, elbabrálni a sorok között.

Időnként még kiül az ura sírköve mellé, mintha
nem lenne már közös.
„Nyugodj, ha tudsz.”
Emléketek örökké… pedig azt kellett volna
odahinteni aranyporral a vésetbe:

„Megbocsájtunk. De nem felejtünk.”

Illusztráció: Pixabay.