Noth Zsuzsánna: Egy konyhatündér emlékiratai #29 – Diótörő

Nagypapa sámlin ülve, kalapáccsal csapta agyon a diószemeket az udvar egyik bazalt járókövén, én fogazott fejű, kétnyelű acéleszközzel törtem a diót a püspökkenyérhez és a bögretésztához. Évtizedekig kitartott mellettem ez a diótörő, míg az egyik költözésnél elkallódott. Vettem utána kettő öntvényt, az egyik zöldre, a másik lilára volt mázolva, mindkettő beletört a dióba.

A baleseteket követően kaptam a bátyámtól egy fából esztergált huszárt. Piros talapzaton áll haptákban, fekete csizmában, fehér gatyában. Zöld aranysujtásos mentében, fekete a bajsza, fehér a hasaalját verdeső kecskeszakálla, vállát elfedi fehér gubanchaja. Krumpliorra van és fekete kucsmája. A hátából kiemelhető kallantyúval tátható ki a szája. Beleteszem a diót, visszahajtom a kart a vájatába, aztán vagy feltöri a diót, vagy beletörik a huszár állkapcsa. Nem fűlik hozzá a fogam, hogy ezt a kecses fabábot rapityára törjem, inkább leviszem a diót a hátsó kapu elé, és a sámlin ülve egy hatalmas sárga dunai kaviccsal töröm fel.

Lassan múzeumi tárgyak lesznek a diótörők, évről évre egyre kevesebb dió terem. Fúródarázs szurkálja meg a szemeket, amitől elfeketednek. Tavaly, ami kevéske termett, megpucoltam és egy ismerősöm tanácsára betettem nejlonzacskóban a hűtőbe, hogy ne kukacosodjon meg. Igen ám, csakhogy nem a mélyhűtőbe, hanem a zöldségtartó dobozba dobtam bele, és mire rátaláltam, megpenészedett. Nem lett belőle se diós tészta, sem palacsinta. Kitettem egy tálkában az ablakpárkányra, egy nap alatt széthordták a madarak.

Dió idén egy szem sem termett nagyszüleim kertjében. Amelyik virágnak megkegyelmeztek a fagyosszentek, azoknak a termését kivégezték a fúródarazsak. Bevonulhatnak a diótörők a múzeumba.