Bibók Bea – Tenczer Tamás: Flódni
Bibók Bea: Túlzásokba esett flódni
A flódni az én recepttörténetemben egyszer sütött, mágikus sütemény, dús ízorgia, pajzán ízáradat. Emléke hatalmába kerített, és döntöttem: jó háziasszony módjára ismét flódnit sütök karácsonyra.
Alapvetően a három szín- és ízréteg teszi mutatóssá. Legalul a dió, középen a mák és a szilvalekvár feketéje, felül pedig az alma szerény, szűzies világossága. A tészta vékony rétege csak sejlik, a fogyasztó szinte csak tölteléket harap.
Minden rétegben egy a közös: egy baráti borászatból származó „Ágnes-kerti cuvée” fehér zamata adja meg az összekötő ízharmóniát. A tészta öt gombócban hűl, a töltelék készül. A mákot forralni fehérborral, cukorral és mazsolával pikáns élmény, kóstolná az ember, na de mégsem, még a végén kevés lesz a feketeség. A dióba is kerül bor és cukor, huncut citrom reszelt héja, Ágnes asszony sok szoknyája. Aztán az alma. Néhány szem reszelve, még mindig kevés, reszelni kell, még, még egy-két szem, összeesik, citromtól világosodik. Reszelek még hozzá, nem lehet vékonyabb a réteg, oda a szép látvány.
Keverés, hűtés, nyújtás, kóstolás. Tészta, tetejére dió. Láthatóan sok a töltelék, halmokat formálok, elkenem, vastag. Nem baj, majd összeáll. Gyomrom összeugrik, terítem a tésztalapot újra, jön a mák, ismét tészta, majd a szilvalekvár. Folyik, özönlik, mint a Viktória zuhatag, „Devil’s cataract” magával sodró, dübörgő vízáradata. Jön még egy réteg, de előbb a tészta. Az alma tudja, hogyan kell viselkedni, szépen összeáll, megkoronázva az alsó rétegeket. Az összjáték félelmetesen magas, az utolsó lappal lezártam a magasló tömeget, ne csorduljon csak úgy kárba.
Megduzzadt. A flódni felnőtt a sütőben. Mintha a gyermeki énjét levetkőzve, öntudatra ébredt volna, azt üzenve, nesze neked, háziasszonyok gyöngye, nézd meg, milyen az, amikor túlzásokba esel.
Vastag sütemény kerekedett, egy-egy szelet részegesen csúszott szét. Istenek ajándéka, kiváltságosok lakomája kerekedett, ami kevésbé vált gusztusos fotótémává. A magas süteményszeletek rétegei önálló életre keltek.
Tenczer Tamás: Flóki álma, avagy ródli helyett flódni
Izland felfedezése mérhető e költeménnyel. (Ha barátságban vagy a vikingekkel, megvan, ha nem, még meglehet.) Se hó, se csend, se halál. Elmélázás, aztán a rögvalóság. „Így nem lehet ételt fényképezni!” – szól a biztatás a háttérből, meghitt magánynak gondolt, ám kifürkészett pillanatban a jog- és ízvédett alkotás szerzőjétől. Semmi fennhéjazás, csupán isteni kinyilatkoztatás. Elvégre. A fogyasztó hogyan is vetemedik? Hisz csak a diót törte, pucolta, darálta – kulimunka. A lélek beköltöztetése nagyobb ívű feladat, gyaloghalandó csupán ácsingózhat. Ácsingózik. Meditál a tányér fölött, mikor sokadjára kóstol. Spontán belekattint a rétegek közé. Próbálja elcsípni a megfoghatatlant. Hátha életlenségében ugrik elő a való.
Az évtizedes szilvalekvár léte vagy nem léte már a kezdetek kezdetén felkorbácsolta a hangulatot. „Azt mondtad van, de nincs.” A szemrehányás skálán a mondathoz kapcsolódó zölden villogó szempár a tízest súrolja. Áldás van, békesség aligha. „Úgy emlékeztem, van, a kamra polcán.” Gyenge próbálkozás a kompromisszum irányába. „Lehet, hogy az mégsem szilvalekvár.” Itt már a megadás jelei mutatkoznak. És amikor már minden veszni látszik, távolból a felmentő csapatok harci kürtje. „Na, mégis van! Mégis szilvalekvár, nem barack!”
A méz csurran-cseppen, a reszelt alma véle szuttyosodik. Mákja van. Összeillenek. Súlyuk van, így együtt. A kész tepsi emelve igencsak megbillenti a felelőtlenül vállalkozót. Nem is gondolnád! A betét hosszanti csíkokra szabdalódik, de nem ám úgy fogy, mint holmi zserbó. Szinte kockányi, mit földi karácsonyozó falni bír. Aztán hátrahanyatlik megadóan.
Elomló édes íz. A porcukor csupán porhintés, a vékony tészta álcaháló. Vellányi békesség.
Fotók: Bibók Bea.
