Gulyás Dénes: Bab és pezsgő
Vannak bizonyos szokások, íratlan szabályok, melyek gúzsba kötik a kísérletező kedvet, izgága kíváncsiságot. Ilyenek például azok, amelyek szinte a megmásíthatatlanság szándékával írják elő számunkra, milyen ruhát viseljünk, s azon mely színek illenek össze, s ha netán neked egy bizonyos kék és egy bizonyos zöld, esetleg vörös mégis rokonszenves, akár együtt is, de a szokások elvárása szerint azok nem illenek össze, és te mégis magadra öltöd, hát bizony meg lesz a divatguruk véleménye rólad. Nem baj, húzz egyet-kettőt a válladon, és vedd fel, amit szeretnél.
Emlékszem egy rendkívüli tehetségű kolléganőmre, aki a Zeneakadémia pódiumára gyönyörűen omló, hosszú vörös haja mellé egy elképesztő árnyalatú zöld estélyi ruhát húzott fel, s abban állt a közönség elé. Igéző látvány volt, s amikor még énekelt is mellé, az maga volt a mennyország. Decensen volt kihívó, elegánsan izgalmas, és lenyűgöző muzikalitása, éneklése olyan egyértelműen illeszkedett az összképbe, hogy lám, a mai napig sem felejtettem el. Maradandó volt tehát.
Kissé elkalandozva a divattól, mondhatom, így vagyok ezzel az asztalnál is. Elsősorban azt eszem, és azt iszom hozzá, amihez kedvem van. Ezerszer megsértettem a szabályt, mely előírni igyekszik, hogy a húsokhoz milyen bort igyak. Baromfihoz fehéret, egy harcsapaprikáshoz rozét, esetleg sillert – bár vannak, akik már erre is felkapják a fejüket –, egy jó hátszínszelethez pedig vöröset. Én imádom áthágni, hovatovább földbe tiporni ezeket a szabályokat, s bátran kalandozok olyan területekre, melyekkel olykor magamat is meglepem. Kifejezett kalandvágy ez bennem.
A minap óvatos „covid-biztos” rohangálásaim és intézkedéseim közben nagyon megéheztem, s hazafelé a kocsimban azon dühöngtem – persze, kicsit öntelten –, hogy miért kapott jogosítványt ennyi rossz sofőr. Ez a dohogás kitartott hazáig, s gondoltam, kipróbálok valami újat, majd az segít felejteni. Elővettem gyermekkorom gyakori fogását, a babfőzeléket, ahogyan nagyanyám és anyám készítette. Füstölt hússal, fokhagymával; nem rántással, hanem a végén tejfölös habarással; kicsit csípősen, nem túl sűrűn, inkább a leves és a főzelék között valahol félúton; itt-ott mosolygó debreceni-karikákkal. Az ő kezük alól mindenható és örök érvényű egytálétel volt ez, mellyel a két feneketlen bendőjű gyereket, bátyámat és engem rövid időre – a vacsoráig azért szinte soha – ebéddel elláthattak.
Miközben főztem, kitartóan azon törtem a fejem, mivel adhatnám a legnagyobb pofont a megszokásoknak, íratlan szabályoknak a pohár tartalmát illetően, mellyel a babfőzeléket öblítem majd. S mint Petúr bán énekli a Bánk bánban; „gondolj merészet és nagyot és tedd rá éltedet…”, lementem a pincébe, s bár éltemet rá nem tettem, kinyitottam a borhűtőt, s rövid töprengés után kivettem onnan egy palack 2013-as Thummerer Blanc Brut Naturell Methode Traditionelle pezsgőt… Azok közül, melyeket az ünnepekre vettem, gondosan ügyelve arra, hogy pár palackkal azért több legyen, hátha bizonyos kalandvágyból karácsony előtt is bontok egyet. (Kettőt?)
Nos, bármennyire is úgy tűnhet, hogy a babfőzelékkel ez a több mint remek pezsgő össze nem illik, el kell szomorítanom a hagyományokhoz mereven ragaszkodókat. Nem az számít ugyanis, hogy összeillenek vagy sem, hanem az, hogy a maga nemében mindkettő kiváló, s mint ilyenek, nagy örömöt okoz e két kiválósággal tölteni a délutánt.
Számomra még akkor is így van ez, ha most a híres séfek ugyanazt gondolják rólam, mint én a rossz sofőrökről, amikor azt kérdezem, ezek hogyan kaphattak jogosítványt. Ki a fene engedte ezt a Gulyást a konyhába? No és a pincébe? Mindegy. Maradok kísérletező legalább annyira, mint amennyire tisztelem a hagyományokat.
Illusztráció: Pixabay.
