Kákonyi Lucia: Ecet a lavórban
Óévbúcsúztató városnéző bringázásra készült. Vastag harisnyát húzott, miniszoknyát vett fel, és kölcsönkérte nagymama fűzős bokacsizmáját, meg a háború előtti harangkalapját. Féloldalasan húzta az arcába, ahogy Mamit látta egy ezeréves fényképen. Rakoncátlan fürtjeit is igyekezett begyűrni a fekete posztó alá, hiába, azok újra és újra kiszabadultak. Mami a fejét csóválta, nem értette unokáját. Rengeteg hó leesett, narancssárga figyelmeztetést adtak ki. Őrültség ilyen időben biciklis városnézésre menni, egyébként Petra is idegenvezető, úgy ismeri Kőszeget, mint a tenyerét, itt nőtt fel. Miért is megy a szakadó hóban tematikus városnézésre?
Biztos, megtartják? Ilyen időben?, kérdezte az unokáját Mami. Süthetnénk szerencsemalacokat, Bözsi néninek is vihetnénk a szomszédba, nagyon egyedül van, mióta meghalt a férje.
Mamika, ne izgulj! Takarítják az utakat. A szerencsemalacokat meg délután is megsüthetjük.
Dértől érik a vackor, dünnyögte Mami, de Petra ezt már nem hallotta. Becsapódott mögötte az ajtó. A tárolónak használt garázsban a lány elővette a karácsonyfáról elcsent üvegdíszeket, óvatosan a biciklikosarára erősítette a gömböket, a színes égőfüzéreket már tegnap felszerelte a küllőre, és az újratölthető elemekről sem feledkezett meg. Egy üveg pezsgőt is eltulajdonított a hűtőből, hazafelé majd vesz helyette másikat, és gondosan selyempapírba csomagolt két pezsgőspoharat. Az üveg mellé tette a kerékpárkosárba. Felragyogtak az égők, kezdődhetett a szilveszteri nagy kaland.
A macskakövek csúsztak, a bicikli többször kifarolt, a kerekek súrlódása felverte az utca tompa csendjét. A bringások a főtéren gyülekeztek. Kevesen voltak, két negyvenes pár, néhány nyugdíjas meg két fiatal nő, húszévesek, ha lehettek. A toronyóra felet ütött. A bringavezér mesélt a házak történetéről, a híres lakókról, elmondta, hogy az ország legelső szállodája itt nyílt, és az ország legkisebb barokk épületéről sem feledkezett meg. Aztán jelt adott, és a menet elindult. Az idegenvezető a templom mellett szó nélkül haladt el, Isten házával nem foglalkozott, kizárólag a város hírességei érdekelték.
Petrának kedve lett volna beugrani a Szent Jakab templomba, megnézni Köpönyeges Madonnát, szerette, ahogy az oltárképről lenézett rá. „Köpönyegem az én irgalmasságom”, hallotta a rég elfelejtett szavakat, meg azt is, „férfiak szerelméért nem imádkozunk”. Igyekezett betartani, de ez most kivétel, tényleg irgalmas lehetne, mihamarabb megadhatná a felejtést, vagy visszavezethetné hozzá a férfit. Újrakezdhetnék. Bár tudta, hogy nem szabad, mert az álmatlanságnak, a félreértéseknek sohasem lesz vége, és éveken át cipelheti magában a fájdalmat, ami felemészti energiáját, szétveri gondolatait. „Köpönyeges, kérlek, segíts a felejtésben”, és tovább tekert a síkos keramitkockákon.
Előtte a két csajszi az esti lehetőségeket mérlegelte. Na, Péter nem, mióta abbahagyta a sportot, jó pár kilót magára szedett. És Laca? Vagány, egy igazi macsó. Bírom a beszólásait. Harangszó szakította meg a beszélgetést. A vezető lefékezett és elmesélte, ez a város az egyetlen az országban, sőt Európában, ahol a déli harangszó tizenegykor szól, mert a várvédők akkor kergették el a törököket. Petra már nyitotta a száját, városi legenda, a valóság az, hogy éhínség meg janicsárlázadás tört ki a török táborban. Maguktól vonultak el, nem Jurisicsék kergették el őket, de nem szólt. Maga is szívesen talált ki történeteket, amikor vezette a külföldieket, élvezte, hogy mindent elhisznek neki. Az útszéli kőkereszteket kedvelte leginkább, véres sztorikat gyártott hozzájuk. A turisták elégedettségét vizsgáló kérdőíveken plusz pontokat gyűjthetett a tájékozottságáért.
A várkörön megállt a bringás csapat. „Ja, persze”, gondolta Petra, „Lóránt Lipovits szülőháza, nagyapa kedvence, a Bayern München edzője, sikertörténetét a halál szakította meg. Szívelégtelenség, írták a lapok, és egy ország gyászolta, sporttelepet neveztek el róla, és persze emlékművet is kapott. Senki sem akarta elhinni, hogy mérkőzés közben érte a halál.”
Elhaladtak a tizenhármas szám előtt. Csekonics József emléktáblájánál fékeztek le. A kelleténél hosszabb méltató megemlékezés következett. Petra toporgott, Mami bokacsizmája béleletlen volt, a kesztyű sem volt elég meleg, a hópelyhek a szempillájára fagytak, de kitartóan hallgatta a hadsereget vágómarhával ellátó kereskedő-tábornok történetét a napóleoni időkben. A bringavezér a gyorsan meggazdagodó mágnásutódokról is tudott.
Petra közben a két csajszit meg az összeszokottnak tűnő párokat méregette. Felsóhajtott: „Drága Köpönyeges, kérlek, esetleg egy Csekonics leszármazottat! Hátha Mami tévedett, és él még egy-két utód.” Egyre biztosabbnak látszott, hogy Mamival szilveszterezik, gin-tonikot szürcsölgetnek, és hallgatja az évek alatt megszépült történeteket. Nem ilyen szilveszterre vágyott, szeretkezni akart, pezsgőtől kábultan, felelőtlenül, mint tavaly.
A tematikus túra végén előkerültek a táskákból a buli pezsgős poharak, meg egy üveg pezsgő. Koccintottak. Többen reménykedve néztek a bontatlan üvegre Petra kosarában, de nem ajánlotta fel. Inkább hazaviszi, otthon majd Mamival megbontják. A főtéren kerekezett át, amikor a bicikli kifarolt a jeges csatornafedélen. A pezsgő nagyot durrant a kockakövön, az üvegdíszek apró szilánkokra törtek. A téren ácsorgó bringatársak mind őt nézték. Mit gondolsz, felnyalja, vihogtak a csajszik, és az ellenkező irányba indultak.
A bringavezér szedte össze Petrát a színes üvegtörmelék mellől. A lány térdén a harisnya cafatokban lógott, a szája feldagadt. A fiú felajánlotta, rendbe szedheti magát náluk, a közelben lakik. A műemléképület tényleg a főtér közelében állt. A boltív alatt bevitte mind a két biciklit az udvarba. A karját nyújtotta Petrának, az rátámaszkodott, bicegett, talán a kelleténél jobban is, az öreg falépcső meg-megreccsent a súlyuk alatt. Petra a szétfolyt pezsgőre gondolt, remélte, van a fiúnak behűtve. A bejárati ajtó tölgyfának látszott, rajta aranyozott névtábla: Csekonics. „Köpönyeges, meghallgattad könyörgésemet!”, és a mellkasára szorította mind a két kezét, félt, hogy kihallatszik a szívverése.
A kulcscsörgésre fiatal nő lépett ki a konyhából. Lisztes volt a keze. Petra belesett a nyitott ajtón, a gyúródeszkán félig kész szerencsemalacok sorakoztak. A nő végignézett a lányon, intett, kövesse a fürdőszobába. A lakás téli félhomályában megállt egy pillanatra, jócskán domborodó hasán megtörölte lisztes kezét. Csekonics Zsófia és fia, Péter. Petra kezet rázott és a lisztes pocakot bámulta. A megözvegyült Bözsi néni jutott az eszébe, meg a délutáni szerencsemalac-sütés Mamival. Gyűlölte Köpönyegest, amiért a bolondját járatja vele. A fürdőszobában dühösen letépte magáról a szakadt harisnyát, és épp a jódot készült a sebre önteni, amikor résnyire nyílt az ajtó. Zsófi fekete gyapjúharisnyát nyújtott felé. Most úgy sem jön rám, ezen a télen nem tudom hordani, mondta. Hadd segítsek, és kivette Petra kezéből a jódos flakont. Szakszerűen látta el a sebet. „Köpönyeges, te tényleg gúnyt űzöl belőlem”, duzzogott magában Petra.
Búcsúzkodtak. A bringavezér közben kiegyenesítette a kormányt, a küllőkről is leszedte a törött égőket.
Ha esetleg többet szeretnél megtudni a Csekonics családról, és egy névjegyet csúsztatott Petra tenyerébe, aki meglepetten nézett rá. És ők?, intett a masszív tölgyfaajtó felé. Ő a testvérem és az unokaöcsim. Keresztapa leszek januárban.
Oh, mindig is érdekelt a Csekonics család múltja, válaszolt Petra. „Hát mégis, drága Köpönyegesem”, és arcán felszabadult egy mosoly. Inkább told, szólt utána a fiú. Rendben, majd hívlak. Búcsút intett a lány, és hazafelé indult a hóesésben.
Estére Petra belázasodott. Mami szerint a láz nem betegség, hanem jótékony hatású tünet. Az ágy mellé tett egy lavórnyi ecetes vizet. A fanyar szag betöltötte a teret. Petra a párnája alól előkaparta telefonját meg a gyűrött névjegyet. Géphang válaszolt. „A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Próbálja meg később.” A telefon kicsúszott elernyedt ujjai közül és halk csobbanással merült el az ecetes lében. Nem nyúlt utána. Megértette Köpönyeges üzenetét: férfi szerelméért sohasem imádkozunk.
Illusztráció: Denisa Susca, Pexels.
