Ránki Júlia: Hecsedli

Nem tudom, mi történt, de reggel azzal ébredtem, hogy hecsedlit szeretnék. Mindenáron. A tavaly drágán beszerzett kis üvegekből már nem volt, a multi féle boltokban sosem láttam. Hol az a hecsedli? Nem a cukrozott csipkeszörpöt szeretném, hanem a lekvárt, de minimum kezdetnek legyen a magam áztatta csipketea! Na, de az se jön szembe… A teaboltban megadtam magam a realitásnak: perui (!) a csipkehús, áztatom, iszom, de ez nem hecsedli. És akkor a barátok üzennek: gyere a Börzsönybe, szedünk csipkét! Szezonja van, mi is esszük, és isszuk is.

Beugrunk a kis autóba, jó kis vasárnapi családi program a fátyolos-ködös domboldalon. Bokáig a sárban gázolva szüretelünk: a kutya eksztázisban tölti magába a bogyókat, mi pedig szedjük és szürcsöljük, ahogy épp a kezünkbe esik két szúrós ág között. Szívjuk a sűrű nektárt, pökjük szerte a magokat – ehhez csak a fáról csemegézett cseresznye élménye hasonlítható. Mire leszáll a nap, kezünkben van pár kisebb vödörnyi a szép, hosszúkás korál színű bogyóból (áltermés). Koccintunk a szélben egy kis pálesszel, és meghallgatom a jó tanácsokat: áztasd be italnak, de eheted is, amíg friss… Hecsedlit szeretnék belőle, mondom elgémberedett arccal a kertben ácsorogva. (Járvány van, nem üljük körbe a duruzsoló kályhát bent.) Ó, mondják a barátok, van nekünk, épp múlt héten vettük a termelői piacon. Elém tesznek egy apró üveget, látom rajta a csillagászati árat és nem fogadom el. Majd én csinálok magamnak hecsedlit – erősködök mosolyogva. Akkor még nem tudom, mire vállalkozom.

Otthon kiterítem a zsákmányt nagy tálcákra, hűvös helyre, és nekiugrok a keresővel a receptvadászatnak. Egyszerű, írják, sőt videón is mutatják: csak annyi, hogy sok vízben főzöd, turmixolod, passzírozod és utána kis cukorral felfőzöd. Aha. Passzírozás: szitám nincs, megyek a boltba, veszek 3 félét, kislukút, meg közepest is, és egy támasztósat. Ez lesz a nyerő, mert a szélén lévő karom ráfekszik a lábasra és nem csúszik bele, de ezt majd csak passzírozás közben fogom értékelni. Erre kifizettem egy közepes üveg hecsedli árát, de a sziták újrahasznosíthatók, tehát ez befektetés.

Vissza a konyhába: két ujjnyi víz elfedi a gyümölcsöt, fő és gyorsan puhul. Most átteszem a talpasba, és indul a botmixer. (Ezt is most vettem, ez is befektetés.) Nem bírja. Kisebb adagban kell a húst a magról legyötörni, de úgy, hogy a motor ne égjen le. Ám a siker elmarad, az edény sem jó ehhez. Akkor megakad a szemem a Kantinban egyszer már megénekelt Easy soup csillogó oldalán: ez az! Kevés főzővízzel együtt töltöm bele a már puhára főzött csipkebogyót, és a turmix (blend) programot bekapcsolva reszketve várom, hogy egy vasgyárat is meghazudtoló recsegő hangok közepette kigyullad-e? De nem! A program lefut, mehetünk passzírozni.

Az egyik videó figyelmeztetett, hogy langyos vizes eszközzel dolgozzunk, akkor garantált a siker. Igaz. Csak erő és idő kérdése. Az egyszer átpasszírozott magvas anyagon annyi még a kenőcs, hogy újra bedobom az Easy soupba – lesz, ami lesz. A súrlódás hangja épp olyan, mint először volt: hideglelős. Újabb passzírozó menet. Néha nyalakodás: isteni! ez az! hecsedli! A szitán átnyomott sűrű nektár kis része kívül feltapad, onnan egy fakéssel tessékelem a lábosba, a már összegyűlt krémszerűségbe.

Órák múlnak el, mire megvan a nagyjából két liter sűrű, mélyvörös, savanykás eredmény. Beleengedek egy kis cukrot, nem mérem, csak remélem, hogy jó lesz. Amikor puttyog, akkor jó – írta az egyik recept, ahol az illusztrációnak szánt képen a konyhafal egy horrorfilmre emlékeztetett. Ezért fellógatok némi papírtörlőt a lábas körül. De ez nem csap ki, csak kis hólyagokkal jelez a tetején: puttyog. Pár percig hagyom, amíg a kifőzött üvegeket odakészítem a tűzhelyhez. Töltök, takarok, tekerek. Gyorsan elmosom a lábas-kanál-szita-turmix alkalmatosságokat, és a fejre állított üvegeket talpukra visszafordítva bedugom a dunsztba.

És most, hogy leírtam, tudnom kell, milyen lett. Jó. Jövőre kevesebb cukrot teszek bele… de nem attól vagyok boldog, hogy édes. Hanem attól, hogy az enyém… És van annyi, hogy a barátoknak is jusson ajándékba.


Nyitókép: Dárdai Zsuzsa | Belső fotók: Ránki Júlia.

Vélemény, hozzászólás?