Bagó Tünde: Vita az ostya fölött

– Eladom a gyárat – jelentette ki Urs, miközben újabb adag mogyorókrémmel töltötte fel a tenyerébe simuló habzsákot. A világosbarna krém lassan kúszott a fehér zacskó alján tátongó lyuk felé, de mire odaért, a férfi már mutatóujjával befogta azt. Csavart egyet a zsák másik végén, s ezzel börtönbe juttatta a válogatott mogyoróból készült selymes tölteléket.

– Nem teheted, ez őrültség lenne – szólalt meg a forró gaufrette-es sütő mellől Barbara. Az ostya édeskés aromája bejárta a régi konyhát, ahol a két testvér egy szögletes diófa asztal mellett ült és az ajtóban álló karácsonyra készült.

– Nincs más választásom, nekem kell megtennem magunkért és a gyermekeinkért. Ez a vállalkozás fogva tart bennünket – Urs kezébe vett egyet a kihűlt, szivar formájú ostyából, és kiszabadítva a krémet a zacskóból, megtöltötte a henger belsejét.

– Én nem érzem magam fogságban, s nem hiszem, hogy apa, Berty néni vagy a dédanyánk rabságban érezte volna magát – válasz közben Barbara a testvérére nézett, s kezével a már automatikussá vált feltekerő mozdulattal formázta meg a vékony, meleg ostyát. Várt pár percet, amíg a tészta a farúdon kihűl, s közben Berty nénire gondolt, aki a harmincas években Kenyában tanított németet, franciát és zenét az apja haláláig. Ha valaki, akkor ő igazán fogságban érezhette volna magát a kis svájci településen a Bodeni-tó partján, de nem volt fogoly, vállalkozó volt. Nőként, egyedülállóként feladta a tanári pályát, otthagyta az afrikai missziót, beállt az anyja mellé és tovább vitt egy ötszáz éves tradíciót a faluban.

Urs újabb hengert töltött meg, és óvatosan a tányéron pihenő többire fektette. Olyan csönd ült a konyhában, hogy hallani lehetett az egymáshoz érő ostyák finom sercegését.

– Mindannyian börtönben éltek, és mi is ott élünk. A gyárban dolgozunk, holott szívesebben csinálnánk valami mást.

– Én nem – emelte fel a hangját a nő, s közben a folyékony tésztamasszából egy újabb adaggal mert a kerek sütőformára. Elsimította, hogy még véletlenül se legyen pár milliméternél vastagabb, s várt, amíg kellően megpirul.

– Emlékszem, hogy gyermekként arról beszéltél, építész leszel, házakat tervezel majd a világ minden olyan pontján, ahol extrém időjárási körülmények vannak. Hová lettek ezek az álmok, Barbara? S hová lettek az én zenész álmaim? Hová lettek Berty néni misszionárius álmai? Vagy apa autók iránti szenvedélye? Hol vannak, Barbara, mondd? – levegővétel nélkül hadarta a kérdéseket Urs, s közben a kezében lévő tortazsákot úgy összeszorította, hogy a selymes mogyorókrém utat tört magának a lyukon és a zacskó száján is. Lefolyt az asztalra terített, a cég logójával ellátott terítőre.

– Honnan tudod, hogy ezek az álmok boldoggá tették volna őket vagy bennünket annyira, mint ez a cég? – vágott vissza a húga.

– Nem tudom, de azt szeretném, ha a gyermekeink kipróbálnák. Ha ők a saját álmaikat valósítanák meg, nem azokat, amelyeket a családjuktól örököltek. S én segítek nekik azzal, hogy eladom a gyárat.

– Nem adhatsz el egy csaknem kilencvenéves családi vállalkozást a család akarata nélkül – Barbara keményebb hangon szólalt meg és közben felállt, hogy újabb adag tésztamasszát hozzon az asztalhoz. A konyhapultnál megállt egy pillanatra a tállal a kezében, és az ablakon át a tavat figyelte. Kacsák balettoztak a csónakkikötő stégjén, a távolban a délutáni hajójárat egyik tagja kúszott Konstanz felé. Kilencvenéves kép volt ez is, ahogy a vállalkozás, a gyár is.

– Az ostya! Jézusom, megégett! – kiáltott fel a nő, amikor orrát megcsapta a pirított cukor és az odakozmált tej illata. Odaugrott a sütőhöz, felnyitotta és egy falapáttal megpróbálta egyben letolni az égett ostyát. Kis darabok maradtak a sütőfelületen, s tovább égtek. Barbara lekapcsolta a kilencvenéves gépet.

Urs közben tovább töltögette az ostyákat a mogyorókrémmel, és amikor a húga ismét leült az asztalhoz, akkor magabiztossággal a hangjában közölte:

– Meggyőzlek benneteket ma este, készültem.

– Soha nem járulok hozzá, Urs, ez a gyár az enyém is. Apa és Berty néni kettőnkre hagyta, nem dönthetsz egyedül – kiáltotta a nő, s közben egy késsel nekiveselkedett az égett ostyadarabok eltávolításának.

– Elég lesz már, Barbara, ne süssünk többet, hagyd azt a gépet. Nyugodj meg, s hallgass végig ma este. Megtehetném, hogy egyedül döntök, mert apa nekem adta a többségi jogot, de nem teszem meg. Meghallgatom az érveiteket, már ha vannak, mert eddig még csupán a gyár korát hoztad fel az eladás ellen. Az kevés.

Az utolsó mondatot Urs már állva mondta ki. Barbara összeomolva ült az asztal, a leégett ostya és a kikapcsolt gép mellett. Leemelt egyet a már kész édességek közül, beleharapott. Finom sercegéssel omlott szét a szájában az ostya, majd a mogyorókrém csöndben meghódította ízlelőbimbóit. A gyárit is szerette, de ez, amit a dédanyja gépével ilyenkor karácsony előestéjén sütöttek, az sokkal finomabb volt. A töltelékek, a mokkás, a giandujás, a karamellás, a mandulás, a vaníliás, valamennyi maga volt a krémes álom, de ez a mogyorós, amelyet Urs éppen most töltött bele a Barbara által sütött kis lyukas szivarokba, az volt a csúcs. Abban benne volt a dédanyja, Berty néni, a papa és az ő munkája. Urs ezt akarja elvenni tőle.

Barbara felpattant, megfogta a tányért, amelyen kúpba fektetve álltak az ostyarudak, odament a kezét tisztogató Urshoz. A férfi háttal állt neki, a nő meg sem várta, hogy megforduljon, ráöntötte a dühét: – Ez a mi termékünk, a mi családunké, ezt nem adhatod el. A mi dédanyánk töltötte először bele az ostyába a csokoládét, a nagynénénk ismertette meg a svájciakkal, az apánk pedig a világgal. Nekünk kötelességünk tovább vinni ezt a gyárat. A végsőkig küzdök, hogy ne adhasd el, mert nekem ez a gyár az álmom.

Urs megtörölte a kezét a Gottlieber feliratú törülközőbe, amelyre ostyarudak voltak különböző színben hímezve, majd megfordult. A könyökével véletlenül megbillentette Barbara kezében a tányért, amelyről a kúpba rakott ostyák oldalirányba gurultak szét. Vitte a lendület azokat a konyha kövéig, ahol finom reccsenéssel vált le róluk egy-egy darab. Mindketten mozdulatlanul álltak és nézték, ahogy az álmok beterítik a konyhát. A hártyavékony tészta letört darabjaiból édes illat kelt útra a padlón, majd az öreg ajtó alatt kijutott az ebédlőbe, ott magába szívta a fagerendák avítt olajos pácának szagát, kiszökött a partra, ahol összegabalyodott a tó friss, zöld illatával és betért a Gottlieber ostyagyárba, amelyet Urs el akart adni.

Konstanz, 2020. november 2.

Fotó: Szalai Krisztián | A novellában szereplő testvérpár kitalált, a megemlített rokonok azonban valós személyek. A Gottlieber gyár ma is létezik, és készítik a töltött ostyákat a Bodeni-tó partján.