Gulyás Dénes: Harcsával enyhített emlék
Azt mondják – s ahogy tapasztalom, igaz is –, hogy a gyermekkorunkból hozott emlékek, még ha csak pillanatnyi történetek is, egy életre bevésődnek emlékezetünkbe, akár kellemesek, akár ijesztők vagy félelmetesek.
Talán tíz éves lehettem, Martfűn, a Tisza mellett nyaraltam nagyapám testvérénél. Napi rendszeres elfoglaltság volt a fürdés és horgászás. Főképpen snecire mentem, vagy szélhajtó küszre és keszegre, a nálam öt-hat évvel idősebb barátommal. Amikor egyszer már öt perce meg sem mozdult az úszó, a türelmem elfogyott, begázoltam a Tiszába, s ahogy az egyre mélyülő vízben lehetett, öles léptekkel haladtam befelé – egészen addig, amíg el nem fogyott a lábam alól a meder, s a víz a fejem fölött összecsapva el nem kezdett húzni-vonni magával. Kétségbeesett kapálódzásba kezdtem, amit a barátom észrevett, s mint született tiszai paraszti fiú, folyásirányban rohanva előzött meg a parton, majd – szembe úszva az árral – kihúzott a vízből.
Ez az emlék nagyon mélyen ivódott belém. Néha visszaköszön a történet, de rögtön utána az a másik is, amivel a szomszéd öreg, tapasztalt tiszai horgász – aki mintha Matula bácsi testvére lett volna – másnap megpróbálta kigyomlálni belőlem az ijesztő kalandot, egy izgalmas, vadvízi evezéssel egybekötött horgászással. Nem részletezem a kora hajnaltól késő délutánig tartó portyát (reggeli és ebéd a hatalmas ladikban), csak a végeredményt mondom: húsz darab tenyérnyi dévérkeszeg és egy 10 kilós harcsa.
Még aznap megtanultam, hogyan kell nyúzni a harcsát. Egy fa ágára kampóval lógattuk fel szegényt, s az öreg hátul, az állat nyaka tövében éles késsel megbontotta a bőrét egy nagy T betű alakú vágással, majd durva smirglipapírral megmarkolta, s szinte egyetlen rántással lehúzta a kabátját. Ekkor az asszonyok vették kezelésbe a halat: fejét és farkát levágták, sózták, borsozták, betakargatták vékony szeletekre vágott füstölt szalonnával, s egy nagy cseréptepszibe tették (így mondták arrafelé: tepszi). Mellé fektették a keszegeket, meg bőségesen krumplit héjában, s be a forró kemencébe.
Amíg a harcsa sült, késheggyel egy jó marék fokhagymát egy nagy csupor tejfölbe kapartak, kevés pirospaprikával elkeverték, s a kemencéből kiemelt harcsát ezzel kenegették. Bort hoztak föl a pincéből – hogy milyen volt, nem tudom, mert akkor még nem mutattam különös érdeklődést a Teremtő e nagyszerű adománya iránt, így inkább kútvizet ittam –, az előző napon sütött hatalmas kenyérből két-háromujjnyi szeleteket vágtak, és már jött is a rokonság, a barátok. Este tízre csak a keszegek szálkái álltak nagy kupacban a tányérokon.
Ez a két emlék nem oltotta ki egymást. Úszni ugyan tudok, de óvatosan bánok a vízzel – kivéve a fürdőszobát és a fröccsbe szánt szódavizet. Vitorlázni is megtanultam, de a hajómon mindig első volt a biztonság. No és a tejfölös, fokhagymás, borsos, pirospaprikás, füstölt szalonnás harcsa, mellette a kívül ropogós belül omlós krumplival, s a tepszi alján maradt, boldog örömmel tunkolható szafttal, erősen motiválta a kalandot követő éveket. A felnőtt élet kezdetén mindehhez a kútvízről borra váltottam, a legjobban talán a szemelt rizlinget éreztem illőnek. Mindez bármilyen hallal elkövethető. A csuka, a fogas, a márna, a ponty is szembenézhet ezzel a kihívással – biztosan állni fogják a sarat, nyúzás nélkül is. Sőt, a tejföl esetleg más fűszert is elbír, petrezselymet is például, a krumpli mellé is tehetünk még félbe vágott salottahagymát, húsos paprikát, esetleg erdei gombát.
Bár minden szomorú vagy ijesztő emlék így enyhülne egy örömteli, kellemes, vidám történet által.
Illusztráció: Fortepan / Új Nemzedék napilap.
