Lackfi János: Finom csevapcsicsát…

Finom csevapcsicsát vettünk, és Ágnes lányom rögtön megjegyezte, hogy ez a kolbász neki nem ízlik. Természetesen anélkül, hogy megkóstolta volna. Tíz éves létére a tekintetében is tart ízlelőbimbókat, és a „mindent a szemnek, semmit a szájnak” elve alapján rögtön vészjelzéseket ad le, ha radarjai valami ismeretlent észlelnek. Márpedig legalább egyszer minden étel ismeretlen, úgyhogy a legnagyobb küzdelem, amíg kirimánkodjuk tőle, hogy legalább kóstolja meg ezt vagy azt a dolgot.

Ha a mágikus első ízlelés bekövetkezik, onnantól meglepően leegyszerűsödik a folyamat. Többnyire rájön, hogy az adott étel jó, mi több, most már ismerős és jó, a mentális gátlás feloldódik. Ugyanilyen szisztematikus elutasítás következik, ha mégsem szereti meg éppen azt az ízt.

A legviccesebb, hogy néhai turpisságaink, mikor egyik ételt egy másik, ismerős fogásnak álcázva vagy azzal elkeverve etetünk meg vele, nem váltanak ki méltatlankodást. Az agyi sebességváltó átkattan, ja, ha ez az, akkor már ettem, és ízlett, és akkor ez egy ismeretlen rossz helyett már ismerős jó…

Illusztráció: Pixabay.