Velencei Rita: Francia citromos lepény
Anne-Sophie elutazott. Öt viharos hét után összepakolta a fürdőruháit, az aprócska forrónadrágjait meg azt a ronda méregzöld strandlabdát, amit a siófoki bazársoron vásárolt magának huszonöt forintért – és hazautazott Bordeaux mellé.
Ezzel csak az a gond, hogy a bátyám szívét is vitte magával. Bazsi olyan savanyú lett ezután, mint a francia lány citromos süteménye. Alig ismertem rá. Minek lógatod az orrodat az után a semmilyen színű lány után?, kérdeztem tőle vacsora közben, amikor egy falatot sem volt hajlandó elvenni a tányérjáról. Unalmas volt, mint a többi lány, még azon is sikoltozott, hogy a nádasból begyűjtött békát a tenyeremen bevittem a házba. Mit értesz te ehhez, mazsola, a kilenc éveddel?, förmedt rám, aztán verset írt a szobájában a mesés tavitündérhez, akinek a szeme olyan, mint a tó tükre egy nyári napon, a haja pedig aranyból van, mint a búzamező a nyár derekán. Anya csak csóválta a fejét, és elvonult a konyhába, hogy kotyvasszon valamit, amit Anne-Sophie tanított meg neki, hálából.
Mert anya először igen furcsán nézett, amikor a francia lány és Bazsi egymás kezét fogva megállt a konyha ajtaja előtt, és a bátyám kijelentette, hogy Anne-Sophie nem utazik haza a turistacsoporttal. Anya beharapta az ajkát, egy percig vizslatón nézett kettejükre, azután vett egy mély levegőt.
– Jól van – jelentette ki. – Maradhat még, de segítenie kell az apartmanok takarításában és a konyhában.
A szerelmesek ujjongva ugrottak egymás nyakába. Én undorodva fordítottam hátat. Tudtam, hogy ha nem akarom látni a turbékolásukat, messziről kerülni fogom őket, mint a fogmosást, amikor anya nem figyel rám eléggé.
Anne-Sophie-ra kezdetben nem is lehetett panasz. A három lakosztály rendben tartását nyugodtan rá lehetett bízni, az egymást váltó nyaralók után kiporszívózott, ágyneműt cserélt. De a konyhában… Ott anyu nem tűrte meg sokáig, miután több poharat és a kedvenc üvegtálját is összetörte ügyetlenségében. Tudom, hogy az összbenyomáson akart javítani azzal, hogy egy forró délutánon odaállt a széles konyhaasztal mellé két halványsárga citrommal a kezében, hanyag lófarkat kötött a szőke hajából, és munkához látott anya elkerekedett szeme előtt.
Először összegyúrt huszonöt deka lisztet tizenhárom deka vajjal, két tojássárgájával és egy kanál cukorral. Azután vékonyra nyújtotta, és egy vajjal kikent peremes sütőtálba egyengette a tésztát. A kezembe nyomta a gyümölcsöket, én pedig engedelmesen kifacsartam őket. A keverék pillanatok alatt elkészült hét és fél deka olvasztott vajból, a citromok levéből és lereszelt héjából, meg tíz deka cukorból, ezt öntötte rá a tésztalapra. Az alkotás harminc percig sült középmeleg sütőben, és amikor kiemelte a csábító illatokat árasztó tepsit, felkiáltott:
– Tarte au citron, voilà!
A citromos csoda mindenkit elbűvölt. Anne-Sophie varázsa azért mégis kopni kezdett lassan. Mert Bazsi nem beszélte a franciát, a lány pedig az oroszt, és angolul is csak gügyögött, viszont egy mukkot sem értett németül, ahogyan anya próbálta megértetni magát vele. Talán a szobalánysorstól is megcsömörlött, mert végül úgy határozott, hogy románc ide vagy oda, de elég volt. Két nappal később már csak a levendulaillatú parfümje halvány nyomai maradtak utána.
Anya megsütötte a citromos lepényt. Két nagy szeletet vitt be a bátyámnak, aki a heverőjén gubbasztott morcosan. A tányér tartalmát meglátva elfordult, és a hátát mutatva a világnak, tovább duzzogott.
Mi anyával csak vállat vontunk, levonultunk a konyhaasztal mellé, és ketten befaltuk az összes maradékot. És közben azon morfondíroztunk: ha az a szeleburdi lány inkább az epres charlotte-ja elkészítését mutatta volna meg nekünk, talán mindannyian jobb szájízzel tekintettünk volna vissza erre a nyárra.
