Petrőczi Éva: A magyar Provence ízemlékezete
Igaz, lassan hét éve annak, hogy Erdélyi Z. Ágnes varázslatos és igaz balatoni „kulinármeséi” és Szalontai Ábel táj- és ételfotói közös albumba rendeződtek, mégsem elkésett és időszerűtlen röviden bemutatnunk ezt a klasszikus értékű, szépséggel, bölcsességgel, életszeretettel, továbbá a nemes ételek és borok szeretetével teli könyvet.
Ez a maradandó és szívünkben maradó munka több, ugyanezt a szellemiséget képviselő könyvet juttat az eszünkbe. Ha a gasztronómiai anekdotákat, háttér-történeteket szívesen látjuk a pompás receptek mellett, akkor Magyar Elek Pesti Napló-publikációi, illetve a belőlük született, sok kiadást megért Az Ínyesmester szakácskönyve ugorhat be először, amelynek bevezető epizódjai 1928-ban jelentek meg. De ugyanígy rokonítani tudjuk ezt az albumot Lénárd Sándor A római konyha című remekével, már csak azért is, mert a világvándor orvos-szerző e könyve előszavában adja közre azt a kifejezést, amely ennek a huszonegyedik századi, a Balaton északi partjához kötődő albumnak is abszolút kulcsszava lehet: „kulinárgeográfiai”, magyarán: „konyhaföldrajzi”. A másik, talán még mélyebb rokonság az, hogy a népszerű „Fakanál” sorozat Balatonfüreden, Csopakon, s e két település környékén játszódó gasztro-történetei egyben történelmet, s ezen belül olyan családok történetét osztják meg velünk, akik a gyakran rissz-rossz büfékkel, bádogtálcás önkiszolgáló éttermekkel megcsúfolt magyar tenger menti régió ízeit feldúsították, s közben – nem igénytelen csalafintaságokkal, hanem szeretettel, sok-sok munkával és tudással – a saját egzisztenciájukat, nem ritkán pályamódosításra kényszerülő életük anyagi hátterét is megerősítették.
Amit Lénárd Sándor Rómáról írt, az erre a nagyon levendulaillatú (gyakran levendulaszörpös-levendulakávés és csokis!) régióra is érvényes: „Nincs menekvés: aki a városba, Vesta tűzhelyéhez, szentélyéhez igyekszik, annak évezredek mellett kell végighaladnia! Még mindig ott izzik a régi palazzókban a Tiberis és a Piazza Navona között a faszén, füstje az átrium falait feketíti… A tűzhelynél parancsnokló matróna még mindig uralkodik a köréje gyűlő családon. Még mindig cserépfazekakban és tálakban rotyognak a válogatott ínyencfalatok. Aki Rómában káposztalevest készít, egy történelmi folyamatot élhet tovább.”
Egy ilyen történelmi folyamat részesei a csopaki borászok is, köztük Jásdi István és családja, a hagyományos rizling-kultusz méltó folytatói. Erről a nemes csopaki rizlingről szólván meg kell említenem írói évtizedeim legemlékezetesebb „fellépti díját”, azt a néhány, felejthetetlen ízű „csopakit” rejtő palackot, amelyet akkor kaptam, amikor a csopaki református gyülekezetben tartottam előadást, amelynek lelkésze, ifj. Tislér Géza nem csupán „egyházi tévés”, de kiváló borász is. A balatoni ízemlékezet szilárdabb műremekei között előkelő helyet kapott a nagycsaládos Szabó házaspár, Anna és Bálint, akiknek a Balaton-felvidéki Óbudavár faluban van ínyenceknek és egészségmániásoknak egyaránt nagyon tetsző, fantáziadús kecskesajt-műhelye. De hogy Füredet se hanyagoljuk el, feltétlenül említésre méltó a Schindele testvérek páratlan, 2006 decemberében megnyílt cukrászdája, amelynek neve és védjegye szeretett nagymamájuktól, Karolinától származik.
Ha már a Balatonnál járunk, feltétlenül szót kell ejtenünk az itt található halfajtákról és halételekről is, a füredi születésű Fekete Péter kalauzolásával. Az album lírai nevet viselő, A víztől nem tudok elszakadni című fejezetének számomra legváratlanabb és legizgalmasabb kis részlete a Pisztráng a Balatonban alcímet viseli: „A Balatonban hányféle hal van? Ezen mindig vitatkoznak. Van, aki azt mondja, negyvenkétféle. De ezek között vannak átmenő halak, amelyek a vízgyűjtőből járnak ki-be. Amikor még működött a bauxitbányászat, az ódörögdi pisztrángtelepről elszökött pisztrángok is néha itt kötöttek ki. Ősszel, amikor már nem volt nagy vízhőfok-különbség a patak és a Balaton között, a Szigligeti-öbölben több horgász fogott pisztrángot. Persze, ettől a pisztráng nem lett balatoni hal. Az angolnáról máig megy a vita, hogy őshonos-e, vagy sem.” Tény és való, hogy én pisztrángot leginkább a Szalajka-völgyben, Erdélyben és a Felvidéken szeretek enni, de egyszer a balatoni „hal-unokatestvérüket” is megkóstolnám, akár épp az írók-járta Szigligeten.
Befejezésül egy, általam a közelmúltban az Arnolfini Kantinban bemutatott, történetesen éppen Füred és Csopak tájára kalauzoló, ötkötetes regénysorozatot is meg kell említenem, mint e pompás album közeli rokonát. Mégpedig Tóth Gábor Ákos „Balaton-pentalógiáját”, amelyben egy hazatelepült, másodgenerációs kanadás magyart és kanadai francia feleségét – a táj mediterrán szépsége, a víz és a növények illata mellett – az itt kóstolt ételek, sőt, meghonosodásuk után, a már általuk termelt borok kötnek élethosszig ehhez a nagyon mediterrán, nagyon Provence-rokon tájhoz és életformához!
A gyönyörű képek és érdekes családtörténetek mellett ebben a Fakanállal-kötetben rengeteg finom és változatos recepttel és mostani zártságunkból kiszabadító élménnyel találkozhatunk. Addig is, amíg ez a könyv akár balatoni úti- és íz-kalauzunk lehet!
Erdélyi Z. Ágnes – Szalontai Ábel: Fakanállal a Balatonfüred-csopaki borvidéken – ételek és történetek | Central Könyvek, Budapest, 2014. | 200 oldal; eredeti ár: 4900 forint. | A nyitóképen a balatonfüredi Halászkert vendéglő kertje 1963-ban (Fotó: Fortepan / Bauer Sándor)
