Herpainé Márkus Ágnes: Húsmentes húsvét
Hát igen, a nagyböjt után húst magunkhoz vevő tavaszi ünnep viccesen hangzik, ha már nem eszünk állati dolgokat. Mondjuk, mi családilag teljes értékű növényi étrenden vagyunk, én teljesen vegánként, de a fiúk flexitariánusok (így hívják azokat, akik törekszenek arra, hogy inkább növényi étrendet kövessenek, de nem zárkóznak el teljesen az állati eredetű táplálékoktól). A családunk minden tagjának voltak vega korszakai, egymástól sokszor függetlenül, de közösen tavaly nyáron váltottunk teljes értékű növényi étrendre. Olyan sok oka lehet egy ilyen döntésnek, nálunk a saját egészségünkért és a környezetért érzett felelősség vezet. (Meg az, hogy leginkább te főzöl, szúrja közbe a férjem.) A radikalizmus és kőkemény határok tartása egyébként nem jellemző ránk, ehetnénk húst, de nem (t)esszük. Sonkát se.
Pedig most itt az ünnep, amit nem tudok elképzelni békés, délidőbe átnyúló, beszélgetős családi reggeli nélkül. Több mint 50 éve a karácsony a kedvenc családi ünnepem. A húsvét hazai tradícióit annyira nem kedvelem, de az élet újjáéledését, a tavaszt üdvözlő, a családi együttlét módját megadó közös étkezéseiért és a kerti csokikeresésért máig rajongok.
Most, a világjárvány második tavaszán, rettentően vágyom arra, hogy minden pillanatát kiélvezhessem az ünnepnek. A ragyogó napfényt a hosszú szürke hónapok és az egymásba folyó, egyformán csordogáló napokból álló, élő baráti találkozások nélküli karantén-év után. Az aranyeső bokrot a kertben, a virágba borult kerti ösvényt, még néhány kitartó krókusszal, a ragyogó nárciszokkal a világító hunyorokat, az ég kékjét lepipáló gyöngyikéket és csillagvirág párnákat. Csodás rejtekhelyet kínálnak a legfőbb bűneimnek. Mert az én vegán értékrendért, az egészségemért, a környezetért, sok más fontos dologért érzett felelősségemet egy dolog képes felülírni: a csoki. Bocsánat.
Szóval, erre még szükségem van, el is rejtem a gyöngyikék közé, mielőtt békés, napozós-nevetős villás reggelinket üljük a sokszínűen szépre, közösen megterített húsvéti asztal mellett. Aminek imádom a színeit. A piros-fehér retket, a zöld-fehér újhagymát, a még bőven üvegházi, mégis már jóleső paradicsomot, a frissen sült kalácsot és a vékonyra szelt sonka fényeit és a tojás világító sárgáját. Most ezek húsmentes méltó hasonmásai emlékeztetnek a régi kedvencekre, mert a látványra és az illatokra is nagyon vágyom.
Így aztán készítettem egy adag szejtán sonkát. A szejtán nem más, mint a „búzahús”. Sokan a gabonákra valamiféle magokként, szénhidrátként, kenyérnek és köretnek valóként tekintenek. Pedig komoly fehérjeforrások. A búzahús (a szejtán a búzasikérből készül) ebből a szempontból tökéletesen megfelel a csirkemellnek. De a szejtánhúshoz elég a növények ereje, hogy minket éltessen. Egyébként szerintem finom is.
És most sem csalódtunk. Igaz, őszinte véleményekben erős fiam szerint ha nem vágyunk a sonka pontos mására, hanem saját jogán próbáljuk a húsvéti asztalról orrtisztító erejű friss tormával és harsogó tavaszi zöldekkel enni, akkor pont eléggé húsvétos. Ha nem felejtem el legközelebb a cékla főzőlevét is belekeverni, a színe is lehetne olyan, mint a sonkáé. Most inkább húskenyérre emlékeztet, az állaga inkább füstölt sajtokra, de az íze kellemesen hajaz a régvolt sonkákra. A pác igazi, házi húsvéti sonka pác volt, amitől behunyt szemmel, a napsütéstől világító ünnepi asztal mellett ülve megrohannak a régi tavaszok emlékei, és nem vágyom más sonkára. A családom és az élet itt van velem, körülöttem.
Fotók: Herpai Zoltán.
