Bibók Bea – Tenczer Tamás: Idén az első. Bográcsgulyás. (Idénynyitó bográcsgulyás)

Kisujjamban motoszkált a gulyásfőzés a kilenc hónapja nem látott családtagok tiszteletére, kívánságára. Ha valaki megtapasztalta már, milyen az, amikor bármilyében ennyi időt motoszkált valami (vagy valaki), az testileg is nagyon át tudja ezt érezni. Gulyás ide, vírus oda, mindenki védett, halaszthatatlanul jöhet végre a közös tavaszi premier. Tűzfelelős ugrik, deszant tűzhely 5 perc alatt felállítva, 4×2 tégla, rá kerek vaslap, rá 9 tégla körbe. Serceg a hagyma, kicsit túlfűtött a hangulat, a tűz körbenyaldossa a bográcsot. Lángoktól ölelt kis katlan, lágyan rottyanó zamattengerem világa. Szórom a sót. Kívülről úgy tűnik, marokra, csak úgy. Ez belülről sem nagyon tűnhet másnak, mint belemarkolni a sóba, aztán zutty. Só, bors, pirospaprika, meg egy csuma, az is piros. Fokhagyma jó sok, kömény, babérlevél és majoránna, és a nélkülözhetetlen huncut tárkony. Titokban tárkonyültetvényre vágyom. Most akkor a méret a lényeg? Mert nagyanyáink zsírosbödönének egy megkopott példánya, az a régi fémfödeles, ott dúsítja magát a mályva bokor alatt, csak szakajtani kellesz belőle. Érkezett is a megfigyelés, csak rakom és pakolom bele, hogyhogy nem kóstolok főzés közben? A nagyok sajátja, sietek a szerény gondolat elé, de már csak utána kulloghatok.

Mondom, kisujjamban van. Minden mozzanat.

Meg úgyis érkezik a krumpli és szaggatott csipetke, mindent felvesz, még sótlan is lesz. Próbálok visszaemlékezni, mikor kezdtem utoljára meggel mondatot, de feladom és elsótlanodom. Szurkol a család, ég a tűz és a tekintet, érkeznek a jó tanácsok, vegyek kesztyűt, úgy nem éget, tegyek bele vizet, marni fogja a szememet a füst – legalább konzervál –, egyébként üljek le, majd fő az magától. Az olvasó lelki szemei előtt a tűz körül kereveteken heverő arisztokraták és arisztokrata nők sejlenek fel, kik a rabszolganőt egzecíroztatják, s laza kézmozdulatukkal kegyesen szusszanásnyi pihenőt engedélyeznek a tűz körül tüsténkedőnek.

Aztán a tűz, a tűz, az égető tűz heve-foka, férfi feladat. Örök dilemma, ha túl heves, csak égési sérülésekkel keverhető, ha alacsony a hőfok, akkor nem ér semmit, hiszen csak gyöngyöz. A tűzfelelős nézőpontjából ez úgy néz ki, hogy „legyen nagyobb a tűz, rotyogjon”, „ez sok, odaég”, „alig pislákol, sose lesz kész” ellentmondást nem tűrő ukázok olykor percenkénti váltakozása. A gulyásidegen „gyöngyöz”-t pedig hagyjuk meg a jófajta bornak, s maradjunk csak a rottyannál. Mint a szerelem, mint az ölelés. A család nézi a szenvedélyes tangót, korog a gyomor, nyugágyról érkeznek az elégedett biztatások. Korgó gyomorral családilag tangót nézni a horoszkóp szerint nem sok jót jelent. Szürreális ez a Menzel-film – az olvasó véletlenül se fusson lépre, s holmi „Tűz van, babám!-ot vizionáljon, hisz az melléfogás lenne, Milos is megorrolna, csupán a hangulat, no –, szokatlanok a jelmezek, a füst belengi a filmfelvételt, a színész könnyezik, a tűz és a nap reflektorfényében. Az illatok jelzik, lassan vége a hakninak, következik a megnyugvás.

Ízek, illatok, látvány, szerelem. Egy pohár vörösbor és üres tányérok. No meg a megürült kondér, tűzfelelős suvickol, deszant tűzhelyet bont, a kert csendes, újra csendes. Csupán a szomszédban zajló születésnapi kerti partiról szűrődnek át az összetéveszthetetlenül ízes palóc beszéd mondatfoszlányai.


Bibók Bea fotóihoz és írásához Tenczer Tamás ezúttal is hozzátette a magáét.

Vélemény, hozzászólás?