Erényi Ágnes: Az eperlekvár, és ami mögötte van

A főzés, a sütés, az eltevés igen bonyolult és összetett tevékenység. Mit tesz tehát az ember, ha úton-útfélen pirosan elé mosolyog a Fragaria, azaz az eper, s arra jut, hogy egy ládányiból lekvárt készítene? Először is elolvassa az irodalmi vonatkozásait, például, hogy mit ír róla Esterházy Péter: „Híveim az Úrban, szeressétek az epret tejszínhab nélkül”.

Hamvas Béla szerint „júniusban kell enni. Az ember körülbelül fél kiló teljesen érett eperre számítson tizenkét-tizenöt deka porcukrot. Az általános vélemény, hogy a gyümölcsöt és a cukrot legjobb rétegesen elhelyezni és az epret kicsit megtörni, csak azért, mert így bővebb levet ereszt. Mikor ez elkészült, két deci tejfölt kell ráönteni.”

Megtudhatja azt is, hogy a 12. században Hildegard von Bingen apácarendfőnöknő „konyhai mérgekről” beszélt, és úgy vélte, a földi eper alkalmatlan az emberi fogyasztásra, mivel a gyümölcs túl közel nő a földhöz, és attól kell tartani, hogy kígyók és békák szennyezik be.

Ha ezzel megvan, s szellemileg felkészült, akkor az ember keres egy megfelelően ronda tálat – esetemben egy epres herendi majolikát –, s gyorsan megvásárolja.

Majd elolvassa az interneten fellelhető körülbelül százezer egyforma eperlekvárreceptet, s akkor már biztosan tudja, hogy ő nem így fogja csinálni.

Tehát mos, csumáz, furcsa dolgokkal ízesít, forral, és amikor már minden eperpiros, illetve minden ragad a konyhában, akkor fagyaszt.

Az eredményről és a fogadtatásról majd télen számolnék be.

Fotók: Erényi Ágnes.