Petrőczi Éva: Vaníliaillatú szerelem

Bár a kókusz, s így a kókusztorta íze nagyon messze áll az én személyes íz-kedvenceim világától, mégis, már a cím láttán éreztem, hogy nagyon ínycsiklandozó kötet bemutatására vállalkoztam. A könyv – szellemes, szerencsés, találó, s a mű lényegét kiválóan összefoglaló választás ez – egy Julia Child-idézettel indul: „Ha főzöl valakinek, aki közel áll hozzád, az felér a legszebb szerelmi vallomással.”

A könyv helyszíne egy nem túl költői amerikai város, Milwaukee, amely a Nobel-díjas Sinclair Lewis Elmer Gantry című regénye, s az abból készült film révén vált világszerte ismertté. Itt vívja meg naponta kettős harcát Lou, egyrészt a főző- és sütőzseni nagymamájáról, Louelláról elnevezett kis francia étterem túléléséért, másrészt pedig azért, hogy vőlegénye, a hideg, hiú és érzéketlen, lelkén is szmokingot viselő Devlin felfogjon, „megízleljen” valamit az ő világából. Ezért is süti meg a regény recept-függelékében is szereplő, nagymama-féle kókuszos varázstortát, a férfi születésnapjára.

Már az előkészületek leírásából kiderül, mennyire nem mindennapi édesség ez, amelyet csak mexikói vaníliával lehet ízesíteni. Azzal a fűszer-költeménnyel, amelyet a termetes cukrász, Harley kincsként őriz, s amelynek az illata Lou (hivatalos, első keresztnevén: Elizabeth) védjegye, s életének Chanel-parfümje: „A több mint száznyolcvan centi magas, sűrűn tetovált férfi a barna mackószemével és dörmögő hangjával inkább egy kedves óriásra hasonlított… ám a vaníliát úgy védelmezte, mint anyamedve a bocsát. Lou lábujjhegyen a polc felé lopózott, miközben egyik szemét a célon, a másikat a cukrászon tartotta. Ennek a tortának csodálatosnak kell lennie, ahhoz pedig a fellelhető legjobb minőségű vaníliára volt szüksége – vagyis Harley-éra. A férfi ismert egy mexikói fickót, aki kis tételben termelt. Az övé volt a legzamatosabb vanília, amelyet Lou valaha kóstolt.”

Devlin születésnapi kókusztortája, a férfi árulását követően, a földön, egy kávétócsában landol, s lakásából kirohanó „Kókusztortás lány” ismét elrohan egy idegen férfi mellett. Ő az előkelő angol famíliából Amerikába vetődött, könyörtelen, álnéven publikáló étteremkritikus, Al, aki véletlen, szavak nélküli első találkozásuk után megsemmisítő cikkével végromlásba sodorja a lány éttermét, amelyről nem tudja, hogy Lou birodalma. Ugyanakkor az ízek és életöröm világában otthonos „másik énje”, kedvessége, s Louéhoz hasonlóan elsöprő kulináris szenvedélye több „kóstolgatós randin” összehozza őket.

Mielőtt e többször vaníliafelhőbe, s nagyon különböző finomságok illatába burkolt kapcsolat kibontakozásának egy-két epizódját bemutatnám, következzék az ifjú séf-lány egyik kulináris hitvallása: „Lou érezte, hogy elönti az izgalom. Ezt imádta a főzésben: csodálatosan friss hozzávalókból valami különlegeset készíteni. A Luella hagyományos francia ételsora nem hagyott sok teret a kreativitásnak, így a napi ajánlat lett Lou festővászna, amelyen kiélhette képzeletét és szeszélyeit. – Egyszerű tavaszi vacsora lesz. Pirított vajas burgonya, sóval, borssal. Talán egy kis kakukkfű vagy tárkony is mehet bele. A lazacfilére hollandi mártást teszünk, a spárgát pedig megsütjük.”

Al és Lou ezt követően többször is egymásba botlik a nem éppen New York méretű városban, s a szenvedélyes ifjú szakácsnő vállalja, hogy az Earl Grey tea íz-menedékébe kapaszkodó, titokzatos férfit megismerteti a helybeli ínyencségekkel. Első közös útjuk egy Wisconsin államra jellemző pudingosstand, a fagyaszott, tehát fagyiszerű pudingot és hamburgert árusító Nortpoint Custard irányába vezet. Itt a roppanós, azaz rántott sajtgolyó lesz Al számára a nyerő falat! Nagyjából első falatozós találkájuk idején Devlin, a nagyképű ügyvéd egy méregdrága Kitchen Aid robotgéppel próbálja visszaszerezni Lou kegyeit. De hiába, nem luxusgép teszi a konyhát. Lám, Al ősrégi vasserpenyője milyen varázslatos légkört áraszt, a lánnyal közös túrákon vett, filléres hűtőmágnesekkel. Igen, a konyhai légkör megteremtése nem pénz kérdése. Jártam én, épp Amerikában, műtő-ridegségű luxuskonyhákban, de nagyon otthonos főző-evő zugokban is!

S ha már – részben a vaníliaillat bűvöletének köszönhetően – egyre szerelmesebb párocska falatozós túráinál járunk, hadd mutassam be a legkevésbé kalandosat, s engem mégis leginkább megszólítót, egy látszólag nagyon egyszerű és házias pikniket, a Michigan-tó partján: „– Ez a kedvencem. Kézzel gyúrt vaj a helyi tejboltból. A legszívesebben nagykanállal enném. – Lou kicsomagolta a vajat, és tört egy darab kenyeret. Nem használt kést, ehelyett végighúzta a kenyeret a vajon és átadta Alnek. A férfi félretette a cidert (a zamatos almabort), és harapott egy falatot. – Hűha – mondta még teli szájjal. – Ez rohadt jó! Van egy utóíze, ami csodálatosan összecseng a krémességével. És mindezt a rágós kenyéren. Fantasztikus. Újabb adag vajat kanalazott a kenyérdarab még üres felére. Lou elmosolyodott.”

Ezt a leírást olvasva magam is elmosolyodtam, mert eszembe jutott egy nagyon kedves gyerekkori emlék. A helyszín természetesen nem a Michigan-tó partja, hanem egy Pécshez közeli, nagyon kedves baranyai település, Helesfa. Itt történt, úgy négyéves korom táján, hogy Rozika néniéknél vendégeskedve a kezembe nyomtak egy kedves, tejszínnel teli kis bádog szerkentyűt. Kiderült, hogy ez nem egyéb, mint egy játék-köpülő, a „nagyok” vajkészítő alkotmányának aprócska hasonmása. Több se kellett nekem, vadul forgattam, forgattam a kis szerkezet karját, amelyből egy idő után egy szép kis vajkorong került elő. Ezt azután több, fényesre mosott-törölgetett szőlőlevélbe csomagolták nekem, hogy az esti malátakávémhoz igazán finom, házi vajjal megkent kenyeret ehessek. Így is történt, mindmáig a számban van az íze!

A sok, „Tévedések vígjátéka”-szerű fordulatot követően a vérengző „Wodyski” szignójú cikkek világából végképp kilépő, elsietett ítéleteit, ételbírálatait maga mögött hagyó Al és Lou egy párrá lesz, s folytatják a konyhai varázslatokat. Az egyik egy nagyon-brit nyitány, a férfi finom scone-okat, kis, vajjal-dzsemmel tálalt pogácsákat süt kedvesének. Ezt a jóízű „kamaradarabot” követi azután kettejük közös konyhai szimfóniája, első közös hálaadásnapi lakomájuk elkészítése és elfogyasztása, amellyel az Eton nem éppen csúcs-kosztján felserdült angol férfiú „belefalatozza” magát Milwaukee és az egész Újvilág hagyományaiba. Lássuk ennek a fejezetnek egy különösen szívhez-gyomorhoz szóló részletét:

„Most pedig folytassuk a munkát. Egy egész lakomát kell elkészítenünk.

– Ki fogja mindezt megenni?

– Oktondi barátom, a hálaadásban nem a főétkezés a lényeg, hanem a maradék. Pulykás-vörösáfonyás szendvics, a töltelék pirítósra kenve és sült krumpli a szafttal. A hálaadás szuper, de a rákövetkező nap még annál is jobb.

Igen. A hálaadás valóban Al ünnepe. A ma jó, ám a holnap még jobb.”

Így legyen! Könyvesboltokban, vendéglőkben, egész életünkben.

Amy E. Reichert: A kókusztorta-véletlen | Fordította: Ács Eleonóra | Central Könyvek, 2021 | 336 oldal, 3490 forint | Nyitóillusztráció: Pixabay.