Scheili Eszter: A nekem készült szendvics

Tizenhat évet karatéztam, négyévesen kezdtem botorkálni az edzéseken, majd gimnazista koromra a magyar válogatott tagja lettem, nemzetközi versenyzőként heti tíz edzésem volt. Az érettségi évében volt, hogy naponta három: egy iskola előtt, egy utána, majd felültem a buszra, hogy részt vehessek Budapesten az ottani edzéseken. Ilyenkor az utolsó busszal érkeztem haza, jóval 10 óra után. Mindig mondtam édesanyámnak, veszek valamit magamnak, ne fáradjon, ne készítsen vacsorát, este 10-kor úgysem ülök már le enni.

Ezeken a napokon, amikor hullafáradtan megérkeztem, már sötét volt a ház. Csak anyukám várt rám ébren. Az első utam mindig a konyhába vezetett, és a pulton ott állt 3-4 hatalmas szendvics, roskadásig megpakolva. Saláta, zöldségek, hagyma, tojáskarikák, tényleg tisztességes és nagyon szép szendvicsek voltak. Színesek, láthatóan nagy gonddal összerakva.

Elöntött a hála. Ezek nekem készültek! Farkaséhes voltam, ezért ott, a pult mellett állva a félhomályban behabzsoltam az elsőt. A megmaradt szendvicseket nézve végtelenül meghatódtam. Minden alkalomkor. Mert minden edzésem után ott várt a vacsora. Ha nem is volt akkora áldozat, a gondoskodás ezen egyszerű formája teljesen levett a lábamról. Az édesanyák egyszerűen ezt teszik: gondoskodnak rólunk.

Illusztráció: Pixabay.