Gergely Tamás: Svéd ízemlék, vörös áfonyával

Aznapi sétánkról nem a megszokott úton jöttünk vissza, s hát az egyik fordulónál meglepetés ér: a járdára ledobva frissen vágott berkenyeágakat találunk. Ágat szoktunk néha hazavinni, de ilyen mészárlásra mi magunk nem vállalkozunk – valamilyen okból itt egy egész virágzó fát vágtak ki. Viszont ha a földön hever, az más; letörünk róla három ágat, s visszük őket haza.

Azonosítjuk otthon a fahatározó alapján, hogy berkenye, amit hazahoztunk, sőt: svéd berkenye… Mert itt sok mindenből két variáns létezik. Van például áfonya, azaz a mi ismereteink szerinti kék áfonya, ilyet szedtünk gyerekkoromban a Brassó környéki hegyekben, de itt a kék mellett vörös áfonya is terem. És itt, vagyis skandináv földön főként ez utóbbit eszik.

A menekülttáborban első este kivittek a sorstársak a tábor épülete melletti ligetbe, s Babi, aki két nappal előttünk érkezett, vagyis kétnapos előnye volt a skandináv kultúrában, bemondta, hogy az a vörös áfonya, s hogy különös módon eszik: sültek mellé szervírozzák.

Nos, teltek az évek, munkahelyeinken megtanultuk, hogy nem csak a palacsintára tesznek belőle, főként hidegen kevert formájában, hanem a sült mellé, mondjuk, sós uborka helyett is. Harminc év telt el, elég nagy idő ahhoz, hogy ínyem hozzászokjon a svéd konyhához, s ma már én is ugyanolyan szívesen eszem a vörös áfonya lekvárját húshoz, mint egy született svéd.

Talán ide tartozik az is, hogy egyik kedvenc szövegem, a Fifi névre hallgató meseregény is a vörös áfonyáról szól, annak egy illatcseppjéről, akit Damó István rajzolt meg az Üveghegy Kiadónál megjelent könyvhöz.

Fotó: Gergely Tamás | Rajz: Damó István.