Noth Zsuzsánna: A spájzban
Belehabarodva egy szőke, izmos srácba, nagylánynak érezve magam, kezdett kínossá válni, hogy a szüleimmel és a bátyámmal lakom egy szobában. Összegyűjtve a bátorságomat és az erőmet, megragadtam a téglaszínű heverőmet és kivonszoltam a konyhán át a spájzba. Nem én voltam a család első rebellis spájzlakója, apám is ott húzta meg magát, amikor a barátnőjével összerúgta a port és visszatért hozzánk. Ott lakott 1956-ig, aztán útilaput kötött a talpára és meg sem állt Amerikáig. Őt egy albérlő váltotta fel, aki olyan lelkesen sütött-főzött egy rezsón, hogy rendszeresen megfeledkezett a lakbérfizetésről. Utána évekig lomtárnak használtuk a spájzot, egészen tizenhét éves honfoglalásomig.
A spájz nem egy akármilyen kis sötét lyuk volt a konyha végében, hanem egy háromemeletes, hosszú, keskeny helyiség. Azért alakították ki többszintesre, mert alatta húzódott a pince lépcsőlejárója. A konyhával egy szinten volt a hosszú, hajópadlós földszinti rész, onnan egy hasmagasságban elhelyezkedő, szintén hajópadlós dobogóra lehetett négykézláb fölmászni, ahonnan egy kövezett, ablak előtti szintre kapaszkodhatott föl a lakója. Afölött terpeszkedett még a 60 centiméter széles, sötétzöld ablakpárkány, a kis üvegtáblás, kétszárnyú dupla ablakkal. Az ablak elé emeltük be a heverőmet a szőke sráccal. Éppen elfért, csak a srégen lehajtható fejrészét nem tudtam lenyitni. Így csakis oldalt fekve, felhúzott lábakkal fértem el rajta. Sebaj, fiatalság bolondság, mindent kibír az ember.
Az ablakpárkányra szobanövényeket sorakoztattam, meg könyvet, karórát és egyéb használati tárgyaimat. Nyáron a szabadidőmet a verandán és a kertben töltöttem, de a novemberi ónos esőzések idején, amint hazaértem a középiskolából, beszorultam a fűtetlen spájzomba, az évszakoktól függetlenül garantált 16 Celsius-fokba. Belül bolyhos tréningruhát húztam magamra, és rögtön befeküdtem a paplan alá. Ott tanultam vagy olvastam vacsoráig. Utána a fehér zománcozott lavórban lemosdottam és bebújtam a darázsmintás pizsamámba, rá a mackóruhát, és vissza a paplan alá. Eléggé egyhangú volt ez a remeteélet, de legalább nem zavart a családom nyüzsgése, tévé- és rádióbömböltetése.
Az érettségi után elhelyezkedtem egy kereskedelmi vállalat könyvelésében, így a keresetemből zsebpénzhez jutva otthonosra berendeztem a spájzlakásomat. Az alsó részbe egy hosszúkás, keretes fa virágállványt tettem, az szolgált ruhásszekrényként. Szépen összehajtogatva a tetejére fektettem a ruhaneműimet és letakartam egy piros-fekete mintás vászonterítővel. Az első emeletre vettem egy dohányzóasztalt, egy kockás műbőrülőkével, a falra egy vízpartot ábrázoló rézkarcot, a padlóra mustársárga mintás drapp spárgaszőnyeget. Ha vendég jött, már nemcsak az ágyam szélére tudott leülni.
Akkoriban nagyon kemény telek voltak, keskeny járatokat lapátoltunk ki a fülig érő hóból, és ahogy a vakondokok közlekednek a járataikban, úgy mentünk ki az utcára. Hiába feküdtem tréningben a paplan alatt, állandóan vacogtam. Amíg Anyu haza nem ért, bevittem a kerek hősugárzóját a spájzba, és megpróbáltam kifűteni. Este, amint elkezdett főzni a villanytűzhelyen, ha be volt dugva a hősugárzó is, leverte a villanyórát: ripsz-ropsz kihűlt a szobám. Elkeseredésemben kiagyaltam, hogy a középső szintemen a konyha kéménytisztító járatának a zárólapját kiemelve teletömködtem a kürtőjáratot összegyűrt újságlap-gombócokkal és meggyújtottam. Azonmód fölcsaptak a kéménybe a lángok, a tisztítónyíláson meg kicsaptak az arcomba. Nem tudtam lezárni a fedőlappal a rögtönzött tűzhelyemet, levegő híján kialudt volna a tűz. Kiszaladtam a vaslapátért, azt szorítottam a tüzet okádó nyílás alá, ha kicsapódik a pernye, ne a szőnyegemet és a padlót piszkolja be. Azt gondoltam, ez a módszer bevált, így rakok majd tavaszig minden délután tüzet, nehogy belefagyjak a remeteodúmba. A padlón ülve gyömöszöltem be egymás után az újsággömböket egészen addig, míg egy nagy roppanással hosszában kettérepedt a kéménykürtő fala. Akkor jobbnak láttam felhagyni a fűtéssel, még mielőtt felgyújtom a tetőszerkezetet és rám omlik a roskatag ház.
Kereken öt évig vacogtam magzatpózban a spájzban, míg a szőke srác, akinek legalább volt egy saját szobája a szülei házában, 1972-ben feleségül vett és magához költöztetett. Azóta többször álmodtam az ablakpárkányon hagyott szobanövényeimmel, hogy akkor megyek vissza meglocsolni őket, amikor már kiszáradtak.
Utánam a bátyám vette birtokba a – befőtteket, savanyúságokat és füstölt kolbászokat sosem látott – spájzot. Egészen addig ott tanyázott az aranyhörcsögeivel, míg le nem bontották a szükséglakásokra tagolt L alakú, hosszú óbudai házat.
A családi archívumból származó, korabeli nyitóképeken a szerző látható, ugyan nem a spájzban, de a szóban forgó óbudai ház udvarán.
