Petrőczi Éva: Kék-fehér fajanszmesék, a sümegi Kisfaludy Sándor Emlékházból
Szerencséje van mindazoknak, akik Kisfaludy Sándor, alias „Himfy” egykori sümegi otthonába, napjainkban emlékházába látogatnak, hiszen a költő és felesége-múzsája, Szegedy Róza életéről valló, mesélő tárgyak mellett – hála Oszkai Réka emlékház-, könyvtár- és művelődésiközpont-vezető és keramikusművésznek és kollégáinak – hónapról hónapra egy szép ráadás is várja itt a betérőket. Most, 2021 augusztusában, a város gyűjteményéből származó „hónap tárgya” egy értékes, kék-fehér fajansz készlet, Darnay Sára hagyatékából.
A hangulatos, régi jegeskávézásokat és téli forró csokoládékortyolgatást idéző együttes fehér alapon búzavirág- és mezeivirág-motívumos (köztük harangvirág-mintás) kávés- és tejeskannából, kis tejszínes kancsóból s egy tálcából áll. E négy kis reggeliző-uzsonnázó remek Városlődön, a Pápáról Sümeg közelébe telepített kőedénygyárban, a Mayer család rangos kerámiaipari műhelyében készült. A készlet egyik közeli rokonával kislánykoromban, az alsóbélatelepi nyarakon találkoztam, a „Vártalak” névre hallgató, régi-régi villában, amelynek két, szelíd és kedves sümegi úrnője Szabó Sarolta festőművész-tanárnő és lelkészözvegy édesanyja volt. Mindig ünnepnek számított, ha egy-egy kék-fehér, Mayer-féle csészéből kortyolhattam azt a finomságot, amivel éppen megkínáltak.
De ki is volt az értékes készlet adományozója? Sümeg egyik igazi polihisztorának, Darnay Kálmánnak (1864–1945) az egyik gyermeke. Az apa civilben vas- és fűszeráru-kereskedő volt ugyan, de üzleti vállalkozásai mellett régész, sok műfajban dolgozó író, muzeológus, királyi tanácsos, kormányfőtanácsos, s az Állami Darnay Múzeum igazgatója is, akit 1927-ben, méltán, a város díszpolgárává tettek.
Darnay Sára, a kék-fehér fajanszok egykori gazdája, Kálmán kisebbik leánya, minden tekintetben méltó örököse volt apjának. 1903-ban született, s Tóth Kálmánnal kötött házasságot. Ő is komoly műgyűjtővé vált az évtizedek során, festményeit és értékes tárgyait – köztük a szóban forgó városlődi fajanszegyüttest – szülővárosára hagyta, azzal a szigorú megkötéssel, hogy a szívéhez nőtt tárgyaknak Sümegen kell maradniuk.
Az apa is, leánya is sok viszontagságot, köztük két világégést ért meg a szép fekvésű dunántúli városkában. Gyűjteményük arról vall, hogy ezek az életükről mesélő darabok nem egyszerűen pénzen vett, vagy pénzre váltható tárgyak voltak, hanem – mindkettejük számára – egyszersmind lélektani védelmet nyújtó társak, szövetségesek. Akinek van, volt, vagy lesz olyan kedvenc csészéje, bögréje, tálkája, amelyhez egész életében ragaszkodik, nem infantilis, nem mértéktelenül gyerekes személyiség, hanem egyszerűen hűséges. Tapasztalatból tudom, hogy családom anyai és apai ágának egyaránt milyen sokat jelentett az ötvenes években, hogy reggeli, „majdnem-planta” színvonalú teájukat egy-egy, a háború viharában megkímélt, régi porcelánból kortyolgathatták. Nem gőg, nem státusszimbólum-dédelgetés volt ez, hanem valami olyasmi, mint mára jócskán felcseperedett unokáinknak első éveik „kisvakondos” bögréi és tányérjai…
Hála azoknak, akik a Darnayakhoz hasonlóan közkinccsé, s újra lapozhatóvá tették egy-egy – esetükben sümegi – család múltját. A mikrotörténelemnek a konyhai és asztali tárgyak is nagyon fontos részét képezik, úgy, mint az országszerte elismert Láng- és Mayer kőedénygyárosok, vagy éppen a világhírű Zsolnay cég alkotásai. Mert a „termék” szó kevés rájuk!
Fotó: Petrőczi Éva.
