Petrőczi Éva: Ómi „kredence”

A legvadabb hőségriadók idején sorra-rendre megjelentek e-mailemen Márk László operaénekes és grafikusművész barátunk végtelen harmóniát, az élet és a nemes tárgyak, látványok iránti szeretetet sugárzó rajzai. Most, amikor ezeket a sorokat írom, percek választanak el egy újabb ádáz vihartól, s a levegő páratartalma azt az érzést kelti bennünk, mintha óriási „dunsztosüvegben”, jókora dunyha alatt tartósított befőttek lennénk.

De félre bú és félre rossz közérzet, hiszen az itt mellékelt képen sokunk közös gyermekkori élménye jelenik meg: egy faragott oszlopokkal-tornyocskákkal és márványlappal ékes, tizenkilencedik század végi ebédlőszekrény, vagy ahogyan a hangulatos grafika készítőjével közös, kétnyelvű szülővárosunkban, Pécsett-Fünfkirchenben becézték: „kredenc”.

Ahogy a rajzot nézem-nézem, Budapest szívéből hirtelen otthon termek, ismét aranyszőke baranyai palánta vagyok, akit a város közepén, a János utca 3-ban nagyon szeretett „Ómija” (tiszteletbeli nagymamám volt ő, apám nagynénjeként) Napsugárkának becézett. A családi szertartásrend szerint vasárnaponként Óminál ebédeltünk, s a csodálatos húsételeket követően egy ugyanilyen kredenc szürke-fehér cirmos márványlapján várakozott a desszert, s egy kicsi, talpas pohárban az általam „pöttyös víznek” becézett szódavíz, továbbá az apai nagyapám, Ómi építész öccse donátusi szőlőjéből származó gyümölcsök. Köztük az akkoriban kínai laposnak becézett őszibarack, illetve a felejthetetlen ízű muskotályszőlő, s a különböző körték… A nevezetes bútordarab nem csak a főétkezések fontos szereplője volt, de kislány-magam számára igazi kincseskamra is. Ómi innen adagolt nekem egy-két szem franciadrazsét, illetve toroktisztító promincli cukrot; a kóstolgatást kötelező egérfog-mosás követte!

A nevezetes bútordarab édestestvéréhez sok-sok forró nyáron lehetett szerencsénk, a mátraházai református üdülő ebédlőjében. Ott is fontos, de inkább eszmei, lelki, mintsem gyakorlati szerep jutott neki: márványlapján várakozott egy kis csengettyű, amelyet az éppen ott nyaraló családok egy-egy csemetéje, köztünk a mieink is, nagy örömmel rázogattak, asztalhoz hívogatva a társaságot.

Tudom, hogy a huszonegyedik századi ebédlők jó részében el sem férne, és stílusban nem is illene ez az egykor kulcsfontosságú bútordarab. Fehérre festett, többnyire jóval kisebb méretű testvéreik, a konyhakredencek azonban sok házi kulináris „boszorkánykonyhában” üzennek nekünk a régi idők szokásairól, ízeiről!


Rajz: Márk László.

One thought on “Petrőczi Éva: Ómi „kredence”

Vélemény, hozzászólás?