Biró Csongor: Egy kávé Pulicában

Ha a csend fájni tudna, akkor Pulicában elviselhetetlen lenne az élet. Talán ezért fogyatkozott az egykor két-háromszáz lelket számláló, XII. század óta lakott kies falu népessége öt tucatnyira. Pedig a csend mekkora kincs!

Amint gyalog letérek az addig felfelé kaptató SP73dir ezredrangú útról, az incselkedő szederindák kofaként kínálják édes bogyóikat. Egyiktől a másikig ugrálok, az ízestől a mézédesig összes árnyalatát majszolom. Közben észre sem veszem, hogy méterről méterre haladok vissza az időben. Nagyokat lépek, meredeken lejt a kanyargós via San Rocco, sehol senki, csak a madarak, párat mogyorózás közben zavarok, el is ejtik a zsákmányt. Feltöröm, isteni.

A sokadik visszafordító után jobbról zárt, koros, márvány urnatemető jelzi, hogy itt emberek is laknak. Két egymásnak feszülő toszkán palota és pár tanya mesél az élőkről. Az út kettéágazik, a nagyon meredek végén templomtorony szürkéllik. Kihalt nagy házak, szemben ragyogó szőlők. Félúton hangok, a falu bolondja pulichese dialektusban magában beszél, köszönésemet fogadja, fehér műanyagszéke gyökeret ver az aszfaltba.

Itt a Bar Rossi Bruna, benne csak egy maszkos lélek. Iszok majd egy kávét, de előbb irány a vár. Szürke ódon falai között megbújnak az elmúlt századok, annyira emelkedik a széltében elfogyó út, hogy beszorul az a csepp levegőm is. Utcából egy van, néhol olyan szűk, hogy a vállamat söpri az illatozó árnyékliliom. Kanyargózik, mígnem önmagába harap.

A XIII. századi imaház tornya dacol az idővel, bal sarkában ruhaszárító. Az őrzők közül egy nénivel találkozom, nem ér rá csevegni, elragadták az emlékei, de az egymásra dőlő falakból nevetés, társalgás, rádió és főzés hangjai szólnak. Meghalt a falu, éljen a falu! A templomot nem találom. A várfalu egyetlen kutyája dühös rám, fentről kiabál. Felnézek, a templomot védi. Körbeértem. Jöhet a kávé.

Maszkot fel, belépek. Sötét van, a pult üres. Nem csapkodják a kártyát, nem kortyolják a sört. Kiáltozásomra a szomszédos üzletből előkerül az eladó. Kávét kérek. Szemén látom a csalódottságot, azt várja, hogy valaki lecseréli, felszabadítja, megmenti. Hidegen és kimérten, de gyorsan dolgozik. Amíg azon töröm magam, esetleg mit kérdez és én hogyan válaszoljak, elém teszi a csészealjat, a kanalat és a kávét. Pedig nem is hallok csattogást, sziszegést, nincs illat sem. Ötöst adok, elviszi a boltba, eltelik egy perc, feszengek, koccan a visszajáró. Csak egy euró volt a kávé. Nincs borravaló.

Kimegyek a beárnyékolt keskeny teraszra, a két kerek vasasztal közül azt választom, ahol két csikk árválkodik, mégiscsak cigi dukál egy jó kávéhoz. Belekortyolok. Nem forró, túl sokáig bámészkodtam. Selymes és finom, pont olyan ízű, mint egy jó kávé. Kevésnek tűnik, nézem, hol a többi. Vastag habja leül, nem akar lecsúszni. Harapom. A végét hangosan kikanalazom.

Ekkor szólal meg, szégyenlősen, rekedten, szuszért kapkodva a déli harang. Aztán rákezd a fiatalabb, harsány, hatszáz éves kölyke. Zengnek az Apuáni Alpok, fehér patakká porlik a márvány. Sietnem kell, mindjárt kész az ebéd. Úgy slisszolok el, mint az évszázadok, de abból a jó, frissen rézgálicozott piros-fehér-zöld szőlőből még szakítok pár szemet. Hosszú, izzasztó és fárasztó kaptató vár rám. Fekete szederrel meghintve.


Fotók: Biró Csongor.

Vélemény, hozzászólás?