Eugenia S. Lee: A kámászot lelke

Egyszer egy egész hosszú dokumentumfilmet láttam a hagyományos koreai öntöttvas edényről, a kámászotról. Hogy régen, rizsszalmával és homokkal dörzsölték tisztára, hogy milyen hatalmas edények voltak, hogy hogyan készít még ma is tubut (tofu japánul) egy 90 éves néni fatűzzel, amikor én például csak hőmérővel tudok és indukciós lapon, mások meg sehogy sem, hogy mekkora szerepe volt a hagyományos padlófűtés hatékonyságában is. Aztán azt, hogy jött a pénz, kiment a divatból a kámászot is, mert nehéz, olajozni kell és gondozni, mint egy növényt mondjuk. Jött a teflon, a rozsdamentes acél, az üveg és ezek rengeteg féle ötvözete.

Aztán valakinek eszébe jutott, hogy a milliós, beszélő rizsfőző sem tud olyan rizst főzni, mint egy kámászot – vagy röviden csak szot –, és a legmodernebb design edényben sem készül olyan finom csige (leveses egytálétel) vagy bármi egyéb, mint a kámászotban. A fedelén hagymás palacsintát sütöttek, és azzal a – ma már nagyon drága – szezámolajjal égették az edényt feketére, ami akkor még szinte ingyen volt.

Elkezdték vizsgálni a tudósok is, mitől jobb a szot, mint egy vaslábas. Nekem is van vaslábasom, jaguár zöld, trendi, olasz, nagyon nehéz, és valahogy mégsem használom. Nagyon régóta megvan, drága volt, nem merem kidobni, de nem is főzök benne. A tudósok arra jutottak, hogy az alapanyag, a munka folyamata, tehát a „miből” és a „hogyan” dönti el, milyen lesz az edény, illetve milyen lesz a benne készült étel. Minden egyes kámászot kézimunka eredménye. Nincs gépsor, amely gyártaná, tíz öntvényből három biztosan selejt, azt újrahasznosítják.

Az enyém – üresen – hét és fél kiló. Nyögök, mikor tele van vizes rizzsel, húzom-vonom, de olyan finom rizst sehol nem lehet enni, mint nálam. Esetleg más, mániás edényeseknél még talán.

A főételt, általában hvángto edényben főzöm, vagy kőben. Kopdolnak mondják azt a gránitfélét, amiben főzünk, azt sem tegnap találták fel. Marhagulyást is szotban főzök, isteni finom lesz benne. Aztán este, mikor már készülődünk aludni, kimegyek, megnézem a szotot, kis vizet öntök bele, rá egy kanál szezámolajat, lefedem, alágyújtok, pillanatok alatt felforr, elzárom a tüzet, békén hagyom. Addig olívaolajjal átkenem a vágódeszkát, meg a késeket is, ha szükséges, bár ahogy az ember kezéhez szoknak, egyre kevesebb olajat kérnek. (Kést élezni nem tudok, az a férjem meditatív tevékenységei közé tartozik, órákig képes bíbelődni vele.) Aztán kiborítom a szotból a még meleg, olajos vizet, puha ruhával áttörölgetem, fordítva teszem bele a fedőt, hadd kapjon levegőt, és csak miután kifertőtlenítettem a mosogatót, letöröltem a gáztűzhelyt, bezártam a konyhaszekrény oldalán lógó, zöld, ételmaradék-szemetest, akkor kapcsolom be a szenzoros lámpát és megyek aludni.

Ennyi pont elég nem gondolkodni, ennyi jó érzés és halvány mosoly szükséges örülni. A szotnak, a késnek, a hvángtónak, mindennek és mindenkinek, aminek és akinek lelke van.


Fotók: Eugenia S. Lee.

Vélemény, hozzászólás?