Petrőczi Éva: Augsburgi „Buddenbrookok”

Jó néhány Anne Jacobs-könyvet – köztük A villát, A villa lányait és most a családregény-folyam harmadik, A villa öröksége című kötetét végig kellett olvasnom ahhoz, hogy rádöbbenjek, miért olyan ismerős nekem ez a stílus, ezek a szembetűnő fordulatok. Igazi „ahá” élmény volt ez, s egy olyan párhuzamot sodort elő, amelytől sokan bizonyára tüsszögnek, mint az orrba szaladó feketebors-portól. De azért előbb-utóbb ki merem mondani. Igaz ugyan, hogy Jacobs aligha fog Nobel-díjat kapni hol Afrikában, az angolnál kevésbé ismert egykori német gyarmatbirodalomban, hol pedig – mint a most tárgyalt „villa-könyvek” esetében – Augsburgban, a legrégebben, i. e. 15-ben alapított, nevezetes német városban játszódó könyveiért.

Az eredeti címben Tuchenvillának, azaz a családfő foglalkozására utaló névvel Textilvillának becézett épületet Johann Melzer textilgyáros és családja lakja. Méghozzá a régi értékrendhez ragaszkodó pater familias halála és az első világháború befejezése után már sok összezördülést termő, háromgenerációs formában. A gyárat apjától megöröklő Paul Melzer és tehetséges, művészcsaládból származó, de lelencházban felnőtt felesége, Marie közötti feszültségeket többek között a korszak beszerzési gondjai okozzák (amelyek még a legjobb módú családokat is sújtották), fő-fő elsimítójuk pedig Fanny Brunnenmayer. Az a kiegyensúlyozott asszony, aki évtizedek óta a Melzer-rezidencia konyhájában „uralkodik”. Szakácsnő, de ugyanakkor kiváló pszichológus is, s bár gyereke, unokája nincs, mégis anya- és nagymamaszívű. Nála talál menedéket, forró kakaót, csokoládét, diós aprósüteményt és mézeskalácsot a majdnem válásba sodródó ifjabb Melzer-pár két gyermeke, a zongoravirtuóz Leó és a lány létére „felháborító módon” műszaki zseninek számító Dodo (Dorothea).

Nézzük, hogyan ülték meg a Melzer-házban dolgozók „Brunni” hatvanadik születésnapját: „Az asztal közepén ínyencfalatokkal teli tálak álltak, utána még igazi habos torta is lesz házi meggybefőttel – a szakácsné egyik specialitása [ez a regény egyik vándormotívuma, magyar ízlésnek kicsit szokatlanul nem rumos, hanem pálinkába áztatott meggyel – P. É.]. (…) Alicia Melzer (a ház idősebbik úrnője) rövid köszöntőt mondott, méltatta a szakácsné harmincnégy éve tartó hűséges szolgálatát és a konyhaművészet bámulatra méltó mesterének nevezte. Az alkalomra Fanny Brunnenmayer a fekete ünneplőruháját vette fel, mellére tűzte a brosst is, amit tíz évvel korábban kapott ajándékba az asszonyától. A szokatlan öltözékben roppant kényelmetlenül érezte magát… Odalent, a személyzeti traktusban viszont otthon érezte magát, ő volt a konyha és az éléskamra és a pince osztatlan úrnője. Lássatok hozzá, kedveseim! Ameddig még van – mondta a szakácsné mosolyogva, majd elvett egy májassal megkent, csinos kis szendvicset, amit Else és Hanna apróra vágott ecetes uborkával díszített.”

S itt szépen elérkeztünk a harmadik Villa-regény másik kulináris Leitmotívjához, a Németországban Pommersche névre hallgató pomerániai pástétomhoz. Ez ma is a német reggelik, uzsonnák, vacsorák fontos alkotóeleme. A háború után éppen a túl dús asztalt terítő pomerániai rokonok körében az idősebbik Melzer-lány, Liza az, aki úgy érzi, nem tud megbirkózni ennek a „nagybélű” régiónak a karácsonyi fogásaival: „Azon tűnődött, esetleg kihagyhatná ezt a fogást [a ropogósra sült libát – P. É.]. Eddig kacsaaprólék-leves, füstölt angolna, heringsaláta, őzgerinc szilvamártással és zsemlegombóccal került az asztalra… Ha arra gondolt, hogy a zsíros libasült után jön még a tejpuding és a túrógombóc, úgy érezte, mindjárt rosszul lesz… Otthon, Augsburgban sem éheztek éppen karácsonykor, de azért nem voltak ilyen kiadós és nehéz ételek.”

A fenti idézeteket követően ideje elárulnunk, ki is lehet az a titokzatos Nobel-díjas német író, akitől Anne Jacobs – nőies bővítésekkel, de elegánsan – elleste, eltanulta a családregény-írásnak ezt a sajátos, „kulináris katalizátorokkal” teli módját. Természetesen Thomas Mann, egy lübecki polgárcsalád szülötte, s talán legismertebb, sok írótárs számára modellértékű műve, A Buddenbrook ház. Itt jóval északabbra, egy Hansa-városban, a tengeri kereskedelem egyik központjában járunk, a tekintélyes gabonakereskedő család Mérleg-utcai házának avató vacsoráján. Abban az épületben, amely ma az irodalomban jeleskedő „Mannok” múzeuma.

Egy rövid epizód a vég nélküli lakomából, amely után a család háziorvosa, a végtelen türelmű és megértő Grabow doktor kénytelen volt a túl mohó Boddenbrook Krisztiánt kezelésbe venni: „Újból tányérváltás volt. Hatalmas, téglavörösre füstölt sódar [házisonka] jelent meg, morzsában meghengergetve, amelyet a barna, savanykás kapormártáson kívül akkora főzelékhalmok kísértek, hogy egyetlen tálból valamennyien jóllakhattak volna… Körülhordták Buddenbrook konzulné remekét, az »orosz kompótot« is, amely csípős, szeszes ízű befőtt gyümölcsök keveréke volt.”

Ehhez képest, jó tíz évvel később, a megszervezett házassága elől egy időre Travemündébe kerülő Buddenbrook kisasszony, Tony, Antónia, szívből élvezi a révkapitány családfőre büszke Schwarzkopf-család vendégszeretetét, finom, könnyű ételeit, s hajszál híján szerelme, az orvostanhallgató Morten úrfi bölcselkedését: „– A lépesmézben megbízhat, Buddenbrook kisasszony… tiszta természeti produktum… Legalább tudja az ember, mit eszik.” (Lányi Viktor fordítása.)

Egyszóval, Anne Jacobs regényeit, bár sikerkönyvek, nagyon érdemes ízlelgetni, magyarul is, németül is. Gördülékenyek, információkban és találó leírásokban, finom árnyalatokban gazdagok. Egy-egy részletüket még német szakos egyetemistáknak is ajánlani tudom, a sok-sok „Landeskunde” (országismeret) motívumnak, köztük a konyha- és ebédlőközeli jeleneteknek köszönhetően.

Anne Jacobs: A villa öröksége | Almássy Ágnes fordítása | Central Könyvek, Budapest, 2021 | 552 oldal, 4390 forint | Illusztráció: Pixabay.