Sós Evelin: Mesetabletta #11 – Napközi, lekváros kenyérrel és pejslivel

Az általános iskolai napköziben legtöbbször egy nagy tálca lekváros kenyér volt uzsonnára, inni nem kaptunk. A lekvár általában egy nagy bordó kocka volt, többféle néven híresült el, mi azt hiszem gyümölcslekvárnak neveztük. Néha előfordult mézes kenyér is, akkor még jó barna, de nem malátával színezett, és az egész tálca egy képzőművészeti alkotás volt. Mert igyekeztek ugyan csak középre tenni mézet, de a nagy lukú kenyerek szépen engedtek a természetes csorgásnak, így a legfelsőről mindig lejjebb csöpögött egy kis méz, és ez így folytatódott lefelé. Én egyiket sem szerettem.

Mint ahogy a pejslit sem… Az iskolánk egy régi épületben volt, az ebédlő lent az alagsorban – szakasztott Abigél. Látom magam előtt, mint egy filmet, csakhogy ez nem film, mert az egyik hosszú asztalnál én ülök, egyes egyedül a félhomályban, egy tányér jéghideg savanyú tüdő, azaz pejsli mellett, s addig nem mehetek el, amíg meg nem ettem. Ott ültem hát jó hosszú ideig, reménytelenül, míg végül a közelben tevékenykedő konyhás néni megszánt, és eltüntette a tányért pejslistől, mindenestül, én pedig kiszabadultam.