B. Tomos Hajnal: Sárgarépa, zeller és placebo

Emlékszem, hogy gyermekkoromban szüleimnek sokáig és sokféleképpen kellett győzködniük, amíg végre megettem pár falat sárgarépa-főzeléket. Azt is csak azért, mert – anyám füllentése szerint – megtanulok tőle fütyülni. Tény, hogy úgy rákaptam a sárgarépára és implicite a fütyülésre, hogy végül még a vadgalambok turbékolását is utánozni tudtam. A sárgarépát pedig mindmáig előszeretettel pusztítom, nyersen és főve egyaránt.

Nem azt akarom most állítani, hogy idős korukra a férfiak ugyancsak hasonlítani kezdenek a gyerekekre, de tény és való, hogy az én répahistóriámra hajazó jelenség történik velük is, ha már elhagyták a hatvanat. És ez nem valami légből kapott fabuláció. Hat barátném és ugyanannyi szomszédasszonyom elkacagott históriájából szűrtem ki, hogy mióta idősödő férjeik tudomást szereztek a zeller férfipotenciára gyakorolt pozitív hatásáról, mintegy varázsütésre elkezdték enni e „csodaszert”. Sőt, egy alkalommal saját szememmel láthattam (és magamban kiadósan szórakozhattam) egy családi összejövetelen, milyen hősiesen pusztítja az idősebb férfikoszorú a majonézes zellersalátát, melyet jó pár évvel ezelőtt semmi pénzért nem lehetett volna beléjük imátkozni.

Mindezek után rá kellett jönnöm, hogy a placebo elve nem csak elv és nem csak szuggesztió: valóban működik.

Illusztráció: Pixabay.