Kállay Kotász Zoltán: Pusztacsutka

– Mit összezabálnak az emberek…! – dobta le nagyi
a szatyrait, és szemrehányóan körbetekintett.
Csak mi, gyerekek voltunk otthon.
– Esznek, aztán kinyomják… Ez az élet! Na,
emeljétek csak meg! – vezényelt a cekkerfülekhez.
Tudtuk, nyögni és szörnyülködni kell, akkor megnyugszik.
– Ez az életem… Kielégíteni másokat! Szolgálat – terpesz, lehajlás,
pakkok konyhaasztalra emelése, borítás.
– Jesszusom, már tizenkettő?! – az egyik piros lábossal
a falióra felé hessentett, de az nem tért jobb belátásra.
– Pasztacsutta lesz – koppant a fazék a tűzhelyen. –
Állandóan rohanok, persze, hogy… Ha én nem lennék,
akkor… Itt ülnétek és sírnátok! –
Megállt, elolvasta a konzervdoboz feliratát.
– Paradicsompüré…
Mi az, hogy paradicsom? Ki találta ezt ki?!
Akkor már lehetne mennyország is. Vagy pokolpüré. –
A vörös trutyit a tésztára kotorta.
– A Paradicsom az Paradicsom! Nem pedig paradicsom!
– Kész a pusztacsutka? – kérdeztem.
Nagyi a láboshoz ugrott… Későn.
– Megpirult… Így még finomabb – kacsintott,
késsel felvakarta, s addig kavarta,
amíg a fekete darabkákat is körbelötybölte a vörösség.
– Jesszusom, már fél egy?! Reszeljetek rá sajtot,
egyétek! Tivadar is várja a kosztot! –
A legkisebb lábosba merőkanállal lapátolt kettőt.
– De hiszen Tivadar bácsi meghalt…
– Reszeljetek…! Egyetek…! – hallottuk már a lépcsőházból.

Illusztráció: Fortepan (Bauer Sándor, 1958).