Noth Zsuzsánna: Mi a vacsora?
Alig bírt hazavánszorogni. Amikor belépett a konyhába és nem ugrottunk rögtön a nyakába, még élcelődni is elfelejtett, nem szegezte nekünk kacagva a kérdést, hogy no mi van, gyerekek? Se puszi, se pacsi? Ehelyett nyöszörögve lefeküdt féloldalt a sezlonra, ezután meg se bírt fordulni, egészen másnap reggelig. Szerinte valami idegszálat érhetett az injekciós tű, az bénította le.
Kint sötétedett, de nem a szokványos módon, apránként szürkült el és feketedett be az ég, hanem az égszínkékből nyugat felé széles, szabálytalanul hullámzó sávokban váltott narancsvörösbe, indigókékbe és ébenfeketébe. Alighanem vihar lesz, jelentette ki Gabec bátyám bölcselkedve, a krumplilevesfőzés meg csak váratott magára, pedig a mi apró gyomrunkat jó ideje mardosta az éhség. Tanakodtunk, aztán arra hivatkozva, hogy anyu nem túl háklis, lesz, amilyen lesz az a nyüves leves, összekotyvasztjuk mi.
A szobából szép sorjában vezényelte a műveleteket. Kezünkbe vettünk egy-egy kiskést, és a konyhaasztal mellett lábujjhegyen pipiskedve hozzáfogtunk a krumplihámozáshoz. Hol a gömbölyű krumpliszem ugrott ki a kezünkből, hol a kés ugrott meg a krumpli felszínén. Többet másztunk négykézláb az asztal alatt és nyúlkáltunk a hokedlik alá a krumplit keresgélve, mint amennyit tisztítottunk. Közben anyu is megéhezhetett, mert egyre türelmetlenebbül szólongatott bennünket, hogy na mi lesz már azzal a pár szem krumplival? Vigyük be, ha nem bírunk vele. Erre feladtuk a harcot, s ő úgy, ahogy tudta, fekve meghámozta.
Az első fázison szerencsésen túljutottunk, de ki fogja összevágni a szintén síkos és ugrálós vöröshagymát?
Azt is meghámozta és a levegőben maga elé tartva félbevágta, nekünk már csak a bal marokkal összefogása és a vágódeszkához szorítása, na meg jobb kézzel az aprítása maradt hátra, amivel gyakorlat híján szintén nemigen boldogultunk, de erre a műveletre anyu fekve tényleg nem volt képes.
Tart, ameddig tart, lesz, amilyen lesz, ha törik, ha szakad, akkor is felkockázzuk, mégpedig felváltva. Először Gabec aprította, egészen addig, míg kicsordult könnyein keresztül már nemigen látott semmit, aztán következtem én, és megint ő, zokszó nélkül. Tudtuk, hogy ha enni akarunk, csakis magunkra számíthatunk. A hagyma még pirításra várt, amikor anyu elkezdte fennhangon diktálni a csipetkekészítést: Egy tálba teszel egy kis lisztet, harsogta, egy tojást és egy csipetnyi sót, majd annyi vizet engedsz rá, amennyit a liszt beszív. Aztán összegyúrod. Érted, Zsuzsi?
Hogyne. A feladat így, hangzásra elég egyszerűnek tűnik, de a liszt és a víz arányát sehogy sem sikerül eltalálni. Először a ragacsos csiriz rátapad a tálra és a kezemre, s ahogy megpróbálom gyúrni, a kezemet megemelve, e kettő közé csúzligumiként feszülnek a kulimászszálak. Ahogy anyutól láttam, szórok a kezemre lisztet, azzal ledörzsölgetem az ujjaimról, és azzal együtt gyúrom újra. Akkor meg olyan kemény lesz, hogy Gabec szerint baltával kell majd belehasogatni a levesbe. Rendületlenül gyúrom a tésztát a nagy tálban, anyu pedig elhűlve hallgatja, hogy hozz egy kis vizet, Gabi, aztán hozz egy kis lisztet, majd: Gabi hozz egy kis vizet! Ez így megy egészen addig, amíg megfelelőnek nem találom a csipetke minőségét. Büszkén mutatom be a művemet, egy akkora tésztát, amely egy nyolctagú család levesébe is elegendő lenne. Anyu csendesen megjegyzi, hogy bazi nagy, és osztja tovább az utasításokat.
Természetesen a hagyma megégett, és a rengeteg tészta magába szívta az összes lét. Hogy valamennyire levesformát adjunk neki, utólag ráöntöttünk annyi vizet, amennyi a fazékba még belefért, és tálalásnál így szóltam Gabi bátyámhoz: Öntsd az összes lét anyu tányérjába, hadd higgye azt, hogy az egész leves ilyen lett! Anyu elégedettsége jeléül nyelvével csettintgetve nyelte, mi pedig odakint az elszenesedett hagymakockákat a tányérunk szélére pöckölve alaposan belaktunk a krumplis csipetkével.
Részlet a szerző Zebegényi szivárvány című regényből | Illusztráció: Fortepan / Péterffy István (részlet).