Sós Evelin: Mesetabletta #12 – Sztaniol
Annak idején a csokievésben az is nagyszerű volt, hogy a végén megmaradt az ezüstpapír, más néven sztaniol. Mindenki kisimította, és óvatosan eltette egy könyv lapjai közé, vagy egy dossziéba. Akkoriban még nem lehetett alufólia-tekercset vásárolni. A sztaniolt leginkább díszítésre lehetett használni, például bevonni vele a diókat a karácsonyfára; szépen mutattak rajta.
A legjobb felhasználási mód egy különleges karácsonyfadísz készítése volt. Selyempapírból egyforma köröket kivágni, szabályosan bemetszeni, a felszabdalt részekből tölcsért formálni, majd jó sok ilyen lapot a tölcséres csücskeikkel cérnával összefűzni. Ebből egy tüskés vadgesztenyéhez hasonló papírgömb lett. Végül minden egyes papírtölcsér-tüskét be kellett vonni sztaniolpapírral. Így egy ezüstszínben pompázó, csillogó-villogó karácsonyfadíszt kaptunk, amely messziről olyan volt, mint egy csillag az égen. Sokat kellett szorgoskodni, mire egy is elkészült, de megérte. Ma is jól emlékszem, hogy a tölcsérszerű tüskéket a ceruza hegyes felére tekerve tudtuk kialakítani.
Olyan is előfordult, hogy otthon készült a szaloncukor, anyukám még tudta a recepteket. Akkoriban a bolti sem volt csokival bevonva, az csak jóval később jött divatba. A saját szaloncukor csomagolásához bevagdostuk a selyempapír két végét, és a külső csomagoláshoz használtuk az év közben összegyűjtött ezüstpapírt. Az egyszerűbb megoldás az volt, ha a bolti szaloncukrok üres papírjait eltettük a karácsonyfadíszek közé, így a következő évben volt mibe csomagolni az otthon készítettet.
Ha valaki azt hiszi, hogy ez milyen rémes, kellemetlen és nyomorúságos időszak volt, azt megnyugtathatom: nincs az a gyári termék, ami annyi örömet okozna, mint a mi közös készülődésünk által létrehozott ünnepi díszeink és csemegéink. Minden nehézséget áthidalva, igenis boldogan ünnepeltünk.