Bagó Tünde: Signora Pasta

Dario lassan baktatott fel a szűk utca kopott lépcsőin. Orrában még érezte a tóparti horgászok vödreiből áradó hal szagát. Egészen Lucia pékségéig. Ott már sültek a gömbölyű kenyerek, illatuk körbefonta a lépcső két oldalán kapaszkodó sárga épületeket. Dario bekiáltotta napi jókívánságát az üzletet sepregető nőnek, majd elvette az ablakpárkányra készített csomagot. Az övé volt mindig az első buci. Átlépett az utca másik oldalára és bement Francescóhoz.

– Ma nduját kapsz – kiáltotta a hentes a raktárból, s már hozta is a kis csomagot.

Francescónak ma rossz napja van, olyankor mindig valami délolasz kolbászt kapok, ki nem állja a délieket, talán megint a felesége betegsége bántja – morfondírozott magában Dario, majd illedelmesen megköszönte az idős hentesnek, és továbbállt a saját üzlete felé.

A lépcső tetején a Leonardo da Vinci és az Alessandro Volta utca kereszteződéséhez érkezett, ahol a szürkére festett redőnyök mögött várta az ő kendőbirodalma. Reggelente mindig elhatározta, hogy fest valami színeset erre a redőnyre, de este az egész napos színkavalkád után jólesett lehúzni a rozoga, szürke rolókat.

Miután kitámasztotta a napfényvédőket is, vetett egy pillantást a kirakatra. Piros volt minden, a kendők, az aljzat, a háttér. Beletelt néhány másodpercbe, mire Dario rájött, hogy valójában a szembenálló üzlet rikító színe verődik vissza az ő kirakatában.

– Buon giorno! – kiáltotta egy nő Dario mögött. A férfi lassan megfordult, és a pirosra festett üzlet ajtajában középkorú nőt pillantott meg fehér ruhában és szandálban, amelynek bőrzsinórja körbefutotta csinos bokáját. Barna haját feltűzte, de számos göndör lokni kiszabadulva tekergőzött a füle mellett.

– Buon giorno! – válaszolta Dario.

– Tegnap festettem át; hogy tetszik önnek? – kérdezte a nő.

– Élénk és vidám – válaszolta kurtán Dario.

– Fiorella Muni vagyok, az új tulajdonos.

Dario nem emlékezett arra, hogy bárkit is látott volna az elmúlt napokban az üzlet környékén. Néhány hete járt itt egy ingatlanos, mutogatta a helyiséget két fiatalembernek, de azóta senki.

– A fiaimtól kaptam ezt a kis üzletet, megleptek vele – magyarázta a nő, és közben két, kinyitható széket hozott ki bentről.

Dario ekkor figyelt fel a kirakatra ragasztott farfalle tésztákra.

– Tésztakészítő? – kérdezte Fiorellát, aki közben már egy asztalt is kitett az utcára.

– Igen, még az édesanyámtól tanultam, ő pedig az anyjától, tudja, a szokásos történet. Ön festi a kendőket? – kérdezte Dariót, és közben a kirakatban lógó színes anyagokra mutatott.

– Nem, dehogy, egy barátom műhelyében készülnek, én csak árusítom. – Az üzletből telefoncsörgés hallatszott ki, Dario tudta, hogy a fia hívja. Minden hétfőn reggel érdeklődik a hogylétéről. Elnézést kért az új szomszédjától és bement felvenni a telefont. Amíg Giulio a legújabb művészeti projektjéről mesélt, Dario rajzolgatott a telefon melletti vázlatfüzetébe. Spagettikötelek futottak fölfelé két vékony fa törzsén, s végül egy óriási masniban végződtek. Dél felé járt az idő, amikor még mindig a spagettikötelek finomításán dolgozott. Alig járt valaki az utcán, az üzletbe csupán két japán turista tért be, Dario sikeresen rájuk beszélt egy-egy festett kendőt.

– Megkóstolná az első tésztámat? – szólalt meg a nő az üzlet ajtajában. – Bizonytalan vagyok. Nevetséges, tudom, egész életemben készítettem a tortellinit, de most, tudja, izgulok. Szeretném, ha a helyieknek is ízlene, az olyanoknak, mint ön.

Átnyújtotta a piros szélű tányért a férfinak és kíváncsi tekintettel állt a pult mögött.

Dario nem merte bevallani, hogy ő valójában nem is igazi olasz, az apja svájci olasz, az anyja magyar, s neki valamennyi tészta ízlik itt, de talán a megerősítéshez elég lesz annyi tapasztalat is, amivel ő rendelkezik.

Megfogta a görbe villát, amelyet a nő a tányérra biggyesztett, és beleszúrta a tésztába.

– Tudja, hogy Vénusz istennő köldökét eszi? – kérdezte Fiorella. – Buta vagyok, persze, hogy tudja.

A férfi csak mosolygott, és tovább falatozta a selymes szószban úszó, ricottával töltött pastát.

– Én azt hiszem, igazán szerencsés lesz az, aki ma részesülhet az istennő köldökéből – mondta Dario, miután lenyelte az utolsó falatot is. – Köszönöm az ebédet, signora.

A nő beperdült a pult mögé, nyomott egy puszit Dario arcára és már ki is suhant az üzletből.

A délutáni hőség kíséretében megérkeztek a turisták is, mindenki lombardiai kendőt akart. Dario kínált, rábeszélt, cserélt, eladott, csomagolt. Egyszer látta csupán Fiorellát az üzlet előtt. Mire azonban lezárta a kasszát, a nő üzletén már lehúzva pihentek a rolók.

Másnap a férfi nem állt meg a halászok mellett, hanem sietős léptekkel tartott a boltja irányába. Szeretett volna a tésztakészítő előtt érkezni. A kendőket pakolgatta a kirakatban, amikor Fiorella megállt az üzlete ajtajában. Zöld ruhát viselt, barna haját fehér kendővel kötötte fel. Dario kezéből kicsúsztak a selyemkendők, amikor a nő lábujjra emelkedett, hogy feltolja a redőnyt, s a ruháján díszelgő kagylók ide-oda mozogtak a csípőjén.

A délelőtt szokásosan csöndes volt, Dario a vázlatfüzetébe merült.

– Megkóstolja a kagylós bucatinit? A szószba keverek egy kis Pernod-t, ánizspálinkát. Szereti? – kérdezte ismét egy tányérral a kezében fél órával dél előtt Fiorella.

Dario szíves örömest mondott igent, és a görbe villával a nő fürkésző tekintete mellett befalta az ízletes tésztát.

A következő napon Fiorella rokfortos rissoni tésztát hozott, majd spagettipántos kék ruhában érkezett. Dario kedvence a sötétzöld, cavatielli alakú gyöngy nyaklánc és a citromos rotelle lett. A férfi egyetlen hónap alatt többet tudott meg a tésztákról, mint bármelyik született olasz. Fiorella menetrend szerint dél előtt fél órával megjelent a kendős üzletben, feltette a szokásos kérdést, majd elmesélt mindent, amit a tésztáról tudni illett egy olyan főkóstolónak, mint Dario, akinek időközben betelt a vázlatfüzete.

***

– Hölgyeim és uraim – kezdte a beszédét Giulio a comói Művészeti Múzeumban. – Vessenek egy pillantást a tagliatelle tésztára, amely körbefut a zöld cukkinin. A semmiből érkezik, magához öleli az érett zöldség testét, újra és újra visszatér, megsimogatja, átveszi a színét, ahogy a cukkini is a tésztáét. Csak ölelkeznek, amíg tart az erejük. Mi illene jobban hozzájuk, mint egy darab milánói selyem? Dario Biorecchi Signora Pasta selyemkendő-kiállítását ezennel megnyitom.

Illusztráció: Pixabay | A szerző blogger, Bodeni-tó szakértő.